Forksi alkonyat - 11. fejezet

Sziasztok!

Először is, mindenkinek köszönöm a hozzászólásokat, pipákat.

Sikerült végre időben hoznom az új fejit:) A frissítések kiírásnál leszedtem, hány órakor teszem fel a következő fejezetet, mert nagyon rossz érzés, ha valami miatt csúszok. Így még az is előfordulhat, hogy előbb kapjátok az adagot XD A napok, szerda és szombat, maradnak.

Puszi, és várom a komikat.

11. fejezet

Ahogy Alice szeme a távolba révedt, Edward és Rob egyszerre szisszent fel.

- Mit látsz, Alice? – lépett a lányhoz Jasper.

- Jönnek a Volturitól. Látni akarják, mennyire volt hatékony a tettük.

- Ki jön közülük?

- Jane, Alec, Demetri, Aro és… Maldor.

- Oké, mennyi időnk van? – kérdezte a szőke fiú, és végigsimított Alice karján.

- Már úton vannak. Holnapra ideérnek – suttogta. Ijedten nézett rám és Robra, majd Kellanra rebbent a tekintete.

Rob felsóhajtott, és a vállam átkarolva terelt a nappali felé.

- Rob, ez semmit nem jelent – szólt utánunk Edward. – Te is tudod, hogy Alice látomásai képlékenyek.

Aztán hirtelen előttünk termett.

- Nem hagyjuk, hogy bárkinek baja essen! – tette a kezét Rob vállára. - Mi megvédjük a családtagjainkat, és most már ti is azok vagytok.

- Köszönöm, Edward. Ezt… nagyon jól esik hallani – a vámpír felé nyújtotta a kezét, de Edward magához rántotta a vállánál fogva, és megropogtatták egymás lapockáját, ahogy összeölelkeztek. – Remélem, visszakapod a te Belládat. Megérdemled, bármit is hiszel. Tudod, a tettek teszik a lelket naggyá, és ez alapján a tied nagyobb, mint legtöbbünké.

Meghatódva néztem a jelenetet, és láttam, hogy a többiek is mosolyogva lépnek a szobába.

- Itt az ideje, hogy vadászni menjünk – fordult családja felé Carlisle. – Ha jól sejtem, szükség lesz az erőnkre.

- Menjetek csak – mondta Edward. - Én is hamarosan csatlakozom hozzátok, csak előbb megmutatom Kellannak, milyen klassz a kilátás a hegyekből. – Rákacsintott Robra, majd fejével intett a meglepett fiúnak, és sorban elhagyták a házat.

- Mi volt ez a kacsintás? – faggattam Robot.

- Működésbe lépett Edward beépített radarja.

Értetlenül ráztam meg a fejem.

- Jaj, Kris. Látta, hogy terveim vannak veled.

Éreztem, hogy arcomba szökik a vér, de nem hagyott időt, hogy kiteljesedjen zavarom. A lépcső felé húzott, és a szobánkig meg sem állt. Derekamnál fogva vont magához, és ajkai máris az enyémeken voltak. Úgy csókolt, olyan hévvel, mint aki utoljára teszi, és ez megrémített. Finoman eltoltam magamtól, és a tekintetét kerestem, de lesütötte a szemét.

- Mit látott még Alice?

Beharapta az alsó ajkát, és félrefordította a fejét.

- Rob, kérlek. Tudnom kell.

- Nem. Nem kéne, de legyen. Nos… eltűnt a jövőnk. A mienk és Kellané. Nem tudom ez mit jelent. Lehet, hogy minden jóra fordul, de jelenthet rosszat is.

A végére teljesen elhalkult a hangja, és tétovázva mégiscsak a szemembe nézett.

- Tudnod kell valamit Kristen. Ha úgy alakulnak a dolgok, szeretném ha tudnád, hogy az életemnél is jobban szeretlek. A forgatás után azt terveztem, hogy amikor hazaérünk… megkérem a kezed. Nem tudom a jövőmet elképzelni nélküled. Viszont most, hogy így alakult… - letérdelt, pedig tudtam, hogy utálja ezt a hosszú combjai miatt. Éreztem, hogy a szívem egyre gyorsabb ritmusra vált. Belekotort a farmernadrágja zsebébe, és előhúzott egy barna papírzacskót. Tartalmát a kezébe rázta, és felnézett rám. Megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta. – Kristen Jaymes Stewart. Lennél a feleségem?

Kis ideig dermedten néztem a kezében tartott gyűrűt, aztán pillantásom az övébe fúrtam, és minden kétség elszállt belőlem. Szívem legmélyéből tudtam, mit szeretnék a legjobban. Őt.

- Igen – suttogtam, és felé nyújtottam a kezem.

Finoman ujjamra húzta a gyűrűt, majd végigsimított kézfejemen.

- Köszönöm.

Letérdeltem hozzá, és megbabonázva néztük egymást. Keze lassan a tarkómra csúszott, és közelebb vont magához. Lágy ajka birtokba vette az enyémet, de egy idő után felállt, és óvatosan az ágyra fektetett.

- Ez életem legszebb pillanata – simított végig arcomon.

- Szeretlek, Rob – leheltem, és szám az övét kereste.

Ruháink suhogása töltötte be a csendet, ahogy sorban a padlón végezték. Egy végtelen csókban forrtunk össze, miközben kezünk édes kínnal simított végig a másikon. Egy-egy halk nyögés, vagy mélyebb lélegzet, csak tovább szította egymás iránti vágyunkat. A bársonyos kényeztető simogatások, egyre vadabbá és sürgetőbbé váltak. Ismertük már annyira egymás testét, hogy tudjuk, hol vannak a legérzékenyebb pontok.

Egy idő után kínzóvá vált a másik hiánya, és ahogy testünk összeforrt, a világ kitágult, és ketten töltöttük ki azt. Lábaink összegabalyodtak, miközben testünk megtalálta a tökéletes ritmust. A sóhajok egyre szaporábban törtek fel belőlünk, és egymásba kapaszkodtunk, ahogy gyorsabb ritmusra váltottunk. Bőrünk gyöngyözött a minket körülvevő forróságtól, és kezdett elemészteni. Aztán a világ, mint egy ősrobbanás magával ragadott minket, és hurrikánt szítva sújtott le ránk.

Érzékeink lassan csitultak el, mint a homokot nyaldosó tenger, és elmélyült szerelmünk tudatában adtuk át magunkat az álmok világának.

Egy réten álltam. Körülöttem tengernyi színes virág pompázott. Ismerős volt a hely: Ez Bella és Edward rétje volt. Valami megcsillant a napsütésben. Kíváncsian fordítottam arra a fejem. Egy tükör volt. Idegesen felnevettem. Reménykedtem benne, ha elé lépek, nem a nagymamám fog visszanézni rám.

Óvatosan pillantottam bele. Barna szemekkel néztem vissza magamra. Csodálkozva vontam fel a szemöldököm. Vajon mit jelent mindez? De a tükörképem nem utánozta mozdulatomat.

- Figyelj rám, Kristen – szólalt meg.

- Bella? – suttogtam.

- Figyelj! – ismételte. – A változás jó. Az segít nektek. Mi várjuk, hogy megtörténjen. Holnap. Ha itt az idő. Érezni fogod. Akkor tedd meg.

- Mit tegyek?

- Tudni fogod. Csak hallgass a megérzésedre, és ne tiltakozz ellene. Ígérd meg.

- Rendben. Ígérem – mondtam, és a hangom kissé megremegett.

- Ne félj. Az nem segít. A félelem elnyom mindent.

A tükörkép halványulni kezdett.

- Várj! – kiáltottam.

- Tégy meg nekem valamit, Kristen – mondta egyre halkuló hangon. – Mondd meg Edwardnak, hogy szeretem. Örökkön örökké. Mondd, hogy ne adja fel.

A tükörkép szertefoszlott, és a homályossá vált felület vibrálni kezdett. Érzékeltem a rét hullámzását körülöttem, és ahogy szétnéztem, láttam, ahogy a virágok sorba kifakulnak.

Félni kezdtem. Aztán eszembe jutott, hogy az nem jó. Nem szabad félnem. De egyedül voltam, most nem bíztatott senki, csak saját magamra számíthattam.

Behunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem. Éreztem, hogy szétárad bennem a nyugalom. És akkor ismét meghallottam:

Ügyes vagy, Kristen. Együtt megcsináljuk.

- Igen, Bella – suttogtam.

Mikor kinyílt a szemem, még sötét volt. Kezem Rob után kutatott, de csak az üres ágyat simítottam. Aztán megéreztem kezét, ahogy ujjainkat összefonta.

- Rosszat álmodtál? – kérdezte, és egy puszit lehelt a kezemre.

- Nem – mosolyodtam el. – Bellával álmodtam. De nem is álom volt. Inkább egy találkozás.

Aztán eszembe jutott a kérése, és hirtelen kipattantam az ágyból. Magamra kaptam a ruhám, és visszamentem Robhoz.

- Gyere velem – húztam a karjánál fogva. – Át kell adnom egy üzenetet, és szeretném, ha te is ott lennél.

Láttam a beszűrődő hold fényénél, hogy nem nagyon érti, miről beszélek, de halkan kuncogott lelkesedésemen. Belebújt a nadrágjába, és némán tűrte, hogy magammal vonszoljam.

- Hol van Edward szobája? Segíts már – suttogtam. A folyosón nagyobb volt a sötétség, így nem sokat láttam.

Előre ment, és biztos léptekkel indult el.

Aztán hirtelen nyílt egy ajtó és a mögüle áradó világosság beborított minket.

Hunyorogva kaptam kezem a szemeim elé, de azért sikerült kivennem Edward körvonalát, ahogy várakozón áll a szobája bejáratánál.

- Üzenetet hoztam neked – mondtam még mindig hunyorogva.

Felvonta a szemöldökét, és Robra nézett, de ő csak megvonta a vállát.

- Bella azt üzeni, hogy örökkön örökké szeret, és hogy ne add fel.

- Igen! – kiáltott fel Edward, és kissé előre dőlve, arcát a kezébe temette. – Igen, igen, igen!