Forksi alkonyat - 12. fejezet

Drágáim!

Meg is hoztam a következő részt. A rossz hírem az, hogy lassan a történet végére érünk, szóval ha valaki valamit nagyon nem ért, írja meg! DE! nem hagylak titeket olvasnivaló nélkül, hamarosan felrakok egy kis ízelítőt a következő történetemből :) Ne várjatok majd ekkora durranást, de azért remélem, nem okoz majd csalódást.

Pussssssssszi Jenny :D

12. fejezet

- Bella azt üzeni, hogy örökkön örökké szeret, és hogy ne add fel.

- Igen! – kiáltott fel Edward, és kissé előre dőlve, arcát a kezébe temette. – Igen, igen, igen! Tudtam. Én mondtam, hogy hallgass a benned lévő Bellára. Köszönöm, Kristen. Visszaadtad minden reménységem.

Alice termett mellettünk, és vidáman szólalt meg:

- Most láttam. Láttam, amit álmodtál. Bella, és a többiek, velünk lesznek. Segíteni fognak. Így lesz esélyünk Aróékkal szemben. Ja, ééés… gratulálok.

- Köszönjük – mondta Rob a gondolataiba merülve. – De mégis, hogyan segíthetnének Belláék? Ez abszurd.

- Azt hiszem – kezdte magyarázni Alice -, hogy Bella bizonyos szinten Kristen részévé vált. Mintha két személy lenne egy testben. Feltehetőleg, Belláék, többet érzékelnek abból, ami körülöttünk történik, mint gondolnánk, és talán azt is tudják, mi a megoldása annak, hogy visszatérjenek. Talán Kristenen, esetleg Kellanon keresztül úgy tudják irányítani az eseményeket, hogy minden helyreálljon. De ezt nem látom pontosan. Homályos.

- Harc lesz? – tettem fel a kérdést.

- Nem igazán nevezném harcnak. Inkább fogalmazzunk úgy, le akarnak csapni ránk. Ezekkel a képességekkel szemben nem igazán van esély harcra. Maldor hatalmas ütőkártya a kezükben.

Ijesztő volt ezt így kimondva hallani. Riadtan kapkodtam a tekintetem köztük. Ez egy rémálom. Mit keresünk mi itt? Az tuti, ha túléljük, és visszakerülünk a megszokott környezetünkbe, veszélyességi pótlékot kérek minden egyes eljátszott jelenetért.

- Aludnotok kéne még egy kicsit – szólalt meg Edward. – Nehéz nap vár ránk.

- Ezek után? – kérdezte Rob, aztán rám pillantott és ellágyult a tekintete. – Megpróbáljuk. Már ha összejön úgy, hogy egy cseppet sem vagyok fáradt.

- Azért nem árthat – húztam magammal.

Bármennyire is bíztam az álmomban, és a Cullenekben, azért féltem, mit hoz a holnap. Szerettem volna a legnagyobb eséllyel nekiindulni a napnak, de ha bármelyikünk fáradtan kóvályog, mikor megérkeznek a Volturitól, nagyobb a hibalehetőség. Nem szerettem volna, hogy baj érjen bárkit is. Mindenkit féltettem.

Senkinek nem mondtam, de azért a lelkem mélyén reménykedtem benne, hogy van esélyünk visszatérni a normális világba. Talán már holnap. Nem is tudom, mitől támadt hirtelen ez a reményem. Bella sem utalt rá az álmomban. Mégis, valami, ezt súgta. De szabad ilyen reményt táplálnom? Talán nem helyes erre gondolnom, mert nagy lesz a csalódottságom. De amikor erre gondoltam, akkor volt célom. És a célok erőt adnak.

Már a hatalmas ágyon feküdtünk, de nem jött álom a szememre. Túlságosan izgatott voltam. Rob is csak forgolódott mellettem.

- Srácok, bejöhetek? – hallatszott a suttogás az ajtó felől.

- Persze, gyere csak – ült fel Rob, és felkapcsolt egy éjjeli lámpát.

Kellan kicsit bizonytalanul lépett a szobában álló fotelhez, kivette belőle a plüssmackót, aztán a helyére ült.

- Hogy, s mint? – kérdezte a fejét vakarva, de választ sem várva folytatta. – Csak gratulálni szerettem volna. Tudjátok, már ideje volt. Már az egész stáb… várta. – A végére kicsit elhalkult a hangja. – Tudjátok, mit szeretnék a legjobban? Egy jó numerát levágni.

- Kellan – szóltam rá, de Rob keze a karomra siklott, és némán megrázta a fejét. Ekkor értettem meg, hogy Kellan fél. Ugyanúgy, mint mi.

- Nektek is hiányoznak? – folytatta a nagydarab fiú. – Tudtátok, Nikki meg én… Nem vagyok az a szerelmes típus, de… áh mindegy. Ti sem tudtok aludni? Kár hogy nem jöttetek velünk a hegyekbe. Edward nem túlzott, fantasztikus onnan a kilátás. Rendes srác. Talán utálni fogsz érte, Rob, de ugyanúgy kedvelem, mint téged. És leverheted rajtam, ha túléljük, de ugyanolyan lökött is. Talán ezt bírom bennetek a legjobban. Annyira egyedi a humorotok.

Elhallgatott és fejét hátradöntötte a támlára. Úgy tűnt a gondolataiba mélyedt, aztán mégis megszólalt.

- Téged is szeretlek, Kristen.

A torkom elszorult ezektől a vallomásoktól. Ez az érzelemkitörés annyira nem volt jellemző rá.

- Mi is szeretünk, Kellan – suttogtam.

Rob a mellkasára vont, és lekapcsolta a lámpát.

- Tényleg pihennünk kéne – mormolta.

Egy ideig csak bámultam a sötétségbe, és hallgattam a fiúk egyre szabályosabb szuszogását. Talán azért nem sikerült rögtön elaludnom, mert izgatott voltam, vajon ismét álmodok-e Bellával. Jó lett volna további támpontokat kapni arra vonatkozóan, mit is kellene tennem holnap. Elég homályosak voltak az eddigi információk. Folyton csak az zakatolt a fejemben, hogy nem szabad félnem. Mintha az olyan könnyű lenne. Aztán halkan felkuncogtam, mert attól kezdtem félni, hogy félni fogok, és akkor kudarcba fullad minden. Éreztem, hogy a homlokomra verejtékcseppek ülnek ki. Ötletem sem volt, hogy nyomjam el rettegésemet. Alice szavai sem bíztattak sok jóval. Talán Edward volt a legpozitívabb. Annyira bízott az ő Bellájában, és ez által talán bennem is.

Hirtelen elhatározással felkeltem, és halkan kiosontam a szobából. Lábam automatikusan vitt a megfelelő irányba. Jasper és Alice meg sem lepődött, amikor a szobájukba léptem.

- Gyere – nyújtotta felém kezeit a csöpp lány, és a karjaiba vont.

- Jasper, megtennéd, hogy lenyugtatsz?

- Persze, Kristen.

Alice magához vett egy párnát, és a fejem alá tette. Le sem kellett hunynom a szemem, máris éreztem, hogy megszáll a nyugalom.

- Bárhogy is alakul a holnap, tudnod kell, hogy megkedveltünk titeket – szólalt meg halkan Alice.

- Tudom. És Alice – néztem fel rá. – Ha eltűnnénk innen… és Belláék visszatérnek, kérlek, mondd meg nekik, sajnálom, hogy nem találkozhattam velük.

- Megmondom. De nem biztos, hogy így fog történni. Lehet, hogy találkozhattok. Csak nem látom – váltott ingerültre a hangja, aztán éreztem, hogy az ő teste is ellazul. – Kösz, Jasper – suttogta.

A nap első sugarai egy pillanatra áttörtek a felhőrétegen, és jólesően simogatták végig arcomat. Nyújtóztam egyet, de kezeim valami keménybe ütköztek.

- Jó reggelt – csicseregte Alice.

- Neked is – mosolyogtam, aztán eszembe jutott mi vár ránk ma, és hogy nem álmodtam semmit. Ettől kissé lelohadt a jókedvem.

- Azt hittem, megint Bellával fogok álmodni – panaszkodtam.

- Biztos elmondott mindent, amit tudnod kell, ezért nem jelentkezett – próbált nyugtatni.

- Ahj, bárcsak én is ilyen biztos lennék ebben – ültem fel. – Megnézem a fiúkat.

- Halkan menj, még alszanak.

Óvatosan nyitottam be a szobába, és majdnem elolvadtam a látványtól, ami fogadott: Rob a párnámat ölelte magához, és édes mosoly bujkált a szája sarkában, Kellan pedig a macit vette birtokba, félig ölelte, félig rajta feküdt. Idilli kép, és mint minden ilyennek, ennek is véget kellett egyszer érnie.

A földszintről hangos ajtócsapódás hallatszott, majd kiabálás.

- A városban, azt mondták, hogy látták őt, Carlisle! Ne mondd nekem, hogy nem tudtok róla semmit!

Kíváncsian léptem a lépcsőhöz, de Rob elkapott hátulról, és kezét a számra tette.

- Csss. Maradj itt, ez Charlie.

- Összekeverhették vele. Talán csak hasonlított rá – mondta Carlisle nyugodt hangon.

- Hát, én nem tudom, de azért ez elég furcsa. Azt mondta a Cutler gyerek, hogy nagyon hasonlított rá.

- Hol látta?

- A panziónál.

- És mit látott pontosan?

- Hogy úgy nézett ki, mint Bella, csak… zöld volt a szeme – mormolta Charlie kissé elbizonytalanodva.

- Mi lenne, ha ezt kint beszélnénk meg? – javasolta az orvos. – Még alszanak a gyerekek.

- Rendben! – mondta keményen Charlie, de hangjában ott bujkált az elkeseredés. – Remélem, tudsz rá magyarázatot.

Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, amikor hallottuk az ajtó csukódását.

- Mindjárt idő van – szólalt meg mellettünk Alice.