Forksi alkonyat - 5. fejezet

Sziasztok!

Íme a kövi feji. Kirtikákat továbbra is szívesen fogadok :) és köszönöm az eddigieket.

Jenny

5. fejezet

- Mi? – kérdeztem mohón, és láttam felcsillanni a reményt, hogy talán mégsem őrültem meg.

- Hát például… tegnap kérdezted, merre jártam múlt éjjel – mondta halkan.

Bólintottam, hogy emlékszem, erre folytatta.

- Kris! – fakadt ki. - Fogalmam sincs, hol jártam.

- Ezt hogy érted?

- Úgy értem, hogy nem emlékszem! Csak az rémlik, hogy melletted ébredtem az ágyban, aztán sétáltam egyet hogy kiszellőztessem a fejem.

- De hát azt mondtad, hogy az éjszakai séta után, beültél a bárba.

- Igen – hajtotta le ismét a fejét. – Ez tűnt logikusnak. Nem akartalak felzaklatni, így is teljesen ki vagy bukva mindenért.

- Rob – álltam fel hirtelen –, haza akarok menni!

- Rendben, megpróbálok szerezni egy kocsit. Várj meg itt.

Miután kilépett az ajtón, ismét összepakoltam a ruhákat, majd az ablakhoz léptem.

Láttam, hogy a szálloda előtt, megáll egy Volvo. Pont olyan, mint Edwardé. Megráztam a fejem, hogy elzavarjam a képtelen gondolatokat, és magamhoz vettem a dzsekimet. Már a kilincsen volt a kezem, amikor nyílt az ajtó.

Félreálltam, és Rob bejött a csomagokért. Kicsit tétovázott, mielőtt felemelte volna őket, de végül megindult velük, és nem firtattam a helyzetet.

Amíg rendezte a számlát, a hotel előtt várakoztam, és szemrevételeztem az alig lézengő embereket. Egy nagyjából korombeli fiú tartott a főbejárat felé, és kissé csodálkozva végigmért. Valószínűleg felismert, gondoltam, és már vártam, hogy esetleg autogramot kér, de e helyett csak lazán rám köszönt. Némi késéssel viszonoztam a gesztust, és zavartan állapítottam meg, hogy valahonnan ismerősnek tűnik. Nem volt időm jobban eltöprengeni a dolgon, mert Rob már jött kifelé a csomagokkal.

Egyenesen az előttünk álló Volvo felé vette az irányt, és csak ekkor engedtem meg magamnak, hogy alaposabban szemrevételezzem az autót. Ahogy a csomagtartót pakolta, szemem a rendszámra siklott, és halk sikoly hagyta el a szám. A jól ismert tábla beleivódott tudatomba a forgatás évei alatt, és most értetlenül pislogtam, miközben Robhoz fordultam magyarázatot várva.

- Úgysem fogod elhinni – szólalt meg nagy nehezen, miközben a földet bámulta.

- Azért próbáljuk meg.

- A kulcsot a másik kabátom zsebében találtam – intett a sporttáskák felé. – Valószínűleg elfelejtettem kitenni, miután végeztünk a felvételekkel.

Vártam hogy folytassa, de hallgatott.

- És az autó? – kérdeztem szinte hisztérikusan. Megőrjített, hogy úgy kellett harapófogóval kihúzni belőle a válaszokat.

- Elhiszed, ha azt mondom, itt parkolt alig pár utcával arrébb?

- Nehezen – nyögtem, és a mellkasába akartam fúrni az arcom, de megállított a mozdulatban.

- Inkább ne – mondta szemlesütve, és beült a vezetőülésre.

Némileg sértődötten szálltam be mellé, és lassan magunk mögött hagytuk az épületet. Fázósan borzongtam össze, és akkor tudatosult bennem, hogy az összes ablak le van húzva. Rob a szeme sarkából rám pillantott, és mielőtt bármit kérdezhettem volna, megszólalt.

- Szeretném, ha így maradnának. Ha nem bánod.

Két-három utcányira jutottunk, amikor égni kezdtek a szemeim.

- Én így nem bírom – fakadtam ki. – Kiszáradnak a szemeim.

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán beletaposott a fékbe, és állam alá nyúlva fordított maga felé.

- Mi van? – kérdeztem ijedten.

- A szemed – motyogta.

- Mi van vele?

- Semmi – rázta meg a fejét. – Csak azt hittem… de rosszul láttam.

- Rob!

- Oké – sóhajtott megadóan, de nem folytatta. Beharapta a száját, és láthatólag vívódott, mit válaszoljon.

Kezemet rátettem az övére. Máris érezhető volt a lehúzott ablakok hatása, a Forksi hideg teljesen lehűtötte ujjait.

- Mi van a szememmel, Rob?

- Úgy tűnt, mintha… barnák lennének. De rosszul láttam. Felejtsd el.

Újra elindult, de mielőtt kellően felgyorsíthatott volna, ujjaim az ablakemelőre tévedtek, és mindegyiket felhúztam. Rob tüntelőleg elfordult, és kibámult az oldalablakon. Megint csak pár utcányit haladtunk, mikor ismét félrehúzódott. Kiszállt az autóból, és háttal az oldalának dőlt. Vártam, hogy most mi van, de mivel nem mozdult, én is kiszálltam.

- Nem megy – szólt hátra a válla fölött.

- Mi?

- Vagy lehúzva maradnak az ablakok, vagy nem megyek sehova – fordult határozottan felém.

Döbbenten viszonoztam pillantását, és elpirultam, amikor rájöttem, hogy a szám is nyitva felejtettem.

Tekintete meglágyult, és nagyot sóhajtva lépett hozzám.

- Nem bírok magammal, ha ezt csinálod – simított végig arcomon. A szemébe néztem, de azok most egész sötétnek tűntek.

Hirtelen egy erősebb fuvallat söpört át az utcán, és hajamat Rob arcába fújta a szél. Ujjai megmerevedtek az államon, és hátrált pár lépést.

- Valami gond van? Nem érzed jól magad?

- Semmi baj, csak… - szétnézett, és amikor meglátta a tőlünk pár méterre álló kisboltot, kézen fogott, és elindult az irányába. – Azt hiszem, szomjas vagyok – fejezte be a mondatot.

Amíg szétnéztem a szendvics kínálat között, kivett a hűtőből két cola lightot, és a pulthoz lépett, hogy ott várjon be. Az eladó, egy idősebb nő, gyanúsan méregetett minket, mintha valami rosszban sántikálnánk. Kissé idegesített, de végül betudtam annak, hogy idegenek vagyunk ebben a kisvárosban.

- Igen, én játszom őt – szólalt meg Rob.

- Parancsol, fiatalember? – nézett rá értetlen arccal a nő.

- Edward Cullen. Az előbb mondta, hogy mennyire hasonlítok rá.

A nő, egyre nagyobb szemeket meresztett.

- Én nem mondtam… gondoltam ugyan, de nem emlékszem… bár ki tudja már az én koromban – legyintett zavartan.

Felkaptam két sonkás bagettet, és a pultra dobtam némi pénzt. Szinte kituszkoltam Robot a boltból, és el sem engedtem a karját, míg az autóhoz nem értünk.

- Mi bajod van, Kris? – fordult felém kissé mérgesen.

- A nő, tényleg nem mondott semmit! Meg sem szólalt! Tudod mit jelent ez? Basszus, basszus, basszus!

- Nyugi, Kris!

- Nyugi, Kris? – fújtattam. – Vagy talán Bella? És te most ki vagy? Rob? Vagy Edwrd? Mert én nem tudom! És te? Te tudod?

- Nem! – kiabálta. – Én sem tudom, de próbálj megnyugodni, és gondoljuk át, mi lehet ez az egész. Rendben?

- Oké – próbáltam mélyeket lélegezni. – Kíváncsi lennék…

Nem folytattam, mert fejemben lassan egy gondolat vert gyökeret, csak nem tudtam, lesz-e elég bátorságom szembenézni a dolgokkal.

- Kris.

- Menjünk, Rob. De ne amerre eredetileg indultunk, forduljunk meg.

Bár nem értette, mit szeretnék, szó nélkül a volánhoz ült, és megfordult. Eleinte normál tempóban haladtunk, de ahogy ritkulni kezdtek a házak, rátaposott a gázpedálra. Az út enyhén kanyargóssá vált, és miután meglátta aggódó tekintetem, enyhén visszább vett a sebességből. A következő kanyarból kijőve, viszont felsikítottam, Rob pedig a fékbe taposott.

Az út közepén egy alak állt, és alig két méterre tőle, sikerült lefékeznünk. Döbbenten meredtünk a jelenségre. Rob, olyan óvatosan, mintha lassított felvételt látnék, kiszállt, és az alak mellé lépett. Tekintetem nem bírtam elszakítani a látványtól. Mintha ikrek lettek volna. Csak az egyiknek szinte fehér a bőre, a másiknak kissé sötétebb. Az egyikük szeme zöld, a másiké karamellszínű. Mindketten lassan felém fordultak, és egyre sötétülő szemekkel néztek a szélvédőn keresztül. Tudatomra rákúszott a jótékony köd…