5. fejezet
- Mi? – kérdeztem mohón, és láttam felcsillanni a reményt, hogy talán mégsem őrültem meg.
- Hát például… tegnap kérdezted, merre jártam múlt éjjel – mondta halkan.
Bólintottam, hogy emlékszem, erre folytatta.
- Kris! – fakadt ki. - Fogalmam sincs, hol jártam.
- Ezt hogy érted?
- Úgy értem, hogy nem emlékszem! Csak az rémlik, hogy melletted ébredtem az ágyban, aztán sétáltam egyet hogy kiszellőztessem a fejem.
- De hát azt mondtad, hogy az éjszakai séta után, beültél a bárba.
- Igen – hajtotta le ismét a fejét. – Ez tűnt logikusnak. Nem akartalak felzaklatni, így is teljesen ki vagy bukva mindenért.
- Rob – álltam fel hirtelen –, haza akarok menni!
- Rendben, megpróbálok szerezni egy kocsit. Várj meg itt.
Miután kilépett az ajtón, ismét összepakoltam a ruhákat, majd az ablakhoz léptem.
Láttam, hogy a szálloda előtt, megáll egy Volvo. Pont olyan, mint Edwardé. Megráztam a fejem, hogy elzavarjam a képtelen gondolatokat, és magamhoz vettem a dzsekimet. Már a kilincsen volt a kezem, amikor nyílt az ajtó.
Félreálltam, és Rob bejött a csomagokért. Kicsit tétovázott, mielőtt felemelte volna őket, de végül megindult velük, és nem firtattam a helyzetet.
Amíg rendezte a számlát, a hotel előtt várakoztam, és szemrevételeztem az alig lézengő embereket. Egy nagyjából korombeli fiú tartott a főbejárat felé, és kissé csodálkozva végigmért. Valószínűleg felismert, gondoltam, és már vártam, hogy esetleg autogramot kér, de e helyett csak lazán rám köszönt. Némi késéssel viszonoztam a gesztust, és zavartan állapítottam meg, hogy valahonnan ismerősnek tűnik. Nem volt időm jobban eltöprengeni a dolgon, mert Rob már jött kifelé a csomagokkal.
Egyenesen az előttünk álló Volvo felé vette az irányt, és csak ekkor engedtem meg magamnak, hogy alaposabban szemrevételezzem az autót. Ahogy a csomagtartót pakolta, szemem a rendszámra siklott, és halk sikoly hagyta el a szám. A jól ismert tábla beleivódott tudatomba a forgatás évei alatt, és most értetlenül pislogtam, miközben Robhoz fordultam magyarázatot várva.
- Úgysem fogod elhinni – szólalt meg nagy nehezen, miközben a földet bámulta.
- Azért próbáljuk meg.
- A kulcsot a másik kabátom zsebében találtam – intett a sporttáskák felé. – Valószínűleg elfelejtettem kitenni, miután végeztünk a felvételekkel.
Vártam hogy folytassa, de hallgatott.
- És az autó? – kérdeztem szinte hisztérikusan. Megőrjített, hogy úgy kellett harapófogóval kihúzni belőle a válaszokat.
- Elhiszed, ha azt mondom, itt parkolt alig pár utcával arrébb?
- Nehezen – nyögtem, és a mellkasába akartam fúrni az arcom, de megállított a mozdulatban.
- Inkább ne – mondta szemlesütve, és beült a vezetőülésre.
Némileg sértődötten szálltam be mellé, és lassan magunk mögött hagytuk az épületet. Fázósan borzongtam össze, és akkor tudatosult bennem, hogy az összes ablak le van húzva. Rob a szeme sarkából rám pillantott, és mielőtt bármit kérdezhettem volna, megszólalt.
- Szeretném, ha így maradnának. Ha nem bánod.
Két-három utcányira jutottunk, amikor égni kezdtek a szemeim.
- Én így nem bírom – fakadtam ki. – Kiszáradnak a szemeim.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán beletaposott a fékbe, és állam alá nyúlva fordított maga felé.
- Mi van? – kérdeztem ijedten.
- A szemed – motyogta.
- Mi van vele?
- Semmi – rázta meg a fejét. – Csak azt hittem… de rosszul láttam.
- Rob!
- Oké – sóhajtott megadóan, de nem folytatta. Beharapta a száját, és láthatólag vívódott, mit válaszoljon.
Kezemet rátettem az övére. Máris érezhető volt a lehúzott ablakok hatása, a Forksi hideg teljesen lehűtötte ujjait.
- Mi van a szememmel, Rob?
- Úgy tűnt, mintha… barnák lennének. De rosszul láttam. Felejtsd el.
Újra elindult, de mielőtt kellően felgyorsíthatott volna, ujjaim az ablakemelőre tévedtek, és mindegyiket felhúztam. Rob tüntelőleg elfordult, és kibámult az oldalablakon. Megint csak pár utcányit haladtunk, mikor ismét félrehúzódott. Kiszállt az autóból, és háttal az oldalának dőlt. Vártam, hogy most mi van, de mivel nem mozdult, én is kiszálltam.
- Nem megy – szólt hátra a válla fölött.
- Mi?
- Vagy lehúzva maradnak az ablakok, vagy nem megyek sehova – fordult határozottan felém.
Döbbenten viszonoztam pillantását, és elpirultam, amikor rájöttem, hogy a szám is nyitva felejtettem.
Tekintete meglágyult, és nagyot sóhajtva lépett hozzám.
- Nem bírok magammal, ha ezt csinálod – simított végig arcomon. A szemébe néztem, de azok most egész sötétnek tűntek.
Hirtelen egy erősebb fuvallat söpört át az utcán, és hajamat Rob arcába fújta a szél. Ujjai megmerevedtek az államon, és hátrált pár lépést.
- Valami gond van? Nem érzed jól magad?
- Semmi baj, csak… - szétnézett, és amikor meglátta a tőlünk pár méterre álló kisboltot, kézen fogott, és elindult az irányába. – Azt hiszem, szomjas vagyok – fejezte be a mondatot.
Amíg szétnéztem a szendvics kínálat között, kivett a hűtőből két cola lightot, és a pulthoz lépett, hogy ott várjon be. Az eladó, egy idősebb nő, gyanúsan méregetett minket, mintha valami rosszban sántikálnánk. Kissé idegesített, de végül betudtam annak, hogy idegenek vagyunk ebben a kisvárosban.
- Igen, én játszom őt – szólalt meg Rob.
- Parancsol, fiatalember? – nézett rá értetlen arccal a nő.
- Edward Cullen. Az előbb mondta, hogy mennyire hasonlítok rá.
A nő, egyre nagyobb szemeket meresztett.
- Én nem mondtam… gondoltam ugyan, de nem emlékszem… bár ki tudja már az én koromban – legyintett zavartan.
Felkaptam két sonkás bagettet, és a pultra dobtam némi pénzt. Szinte kituszkoltam Robot a boltból, és el sem engedtem a karját, míg az autóhoz nem értünk.
- Mi bajod van, Kris? – fordult felém kissé mérgesen.
- A nő, tényleg nem mondott semmit! Meg sem szólalt! Tudod mit jelent ez? Basszus, basszus, basszus!
- Nyugi, Kris!
- Nyugi, Kris? – fújtattam. – Vagy talán Bella? És te most ki vagy? Rob? Vagy Edwrd? Mert én nem tudom! És te? Te tudod?
- Nem! – kiabálta. – Én sem tudom, de próbálj megnyugodni, és gondoljuk át, mi lehet ez az egész. Rendben?
- Oké – próbáltam mélyeket lélegezni. – Kíváncsi lennék…
Nem folytattam, mert fejemben lassan egy gondolat vert gyökeret, csak nem tudtam, lesz-e elég bátorságom szembenézni a dolgokkal.
- Kris.
- Menjünk, Rob. De ne amerre eredetileg indultunk, forduljunk meg.
Bár nem értette, mit szeretnék, szó nélkül a volánhoz ült, és megfordult. Eleinte normál tempóban haladtunk, de ahogy ritkulni kezdtek a házak, rátaposott a gázpedálra. Az út enyhén kanyargóssá vált, és miután meglátta aggódó tekintetem, enyhén visszább vett a sebességből. A következő kanyarból kijőve, viszont felsikítottam, Rob pedig a fékbe taposott.
Az út közepén egy alak állt, és alig két méterre tőle, sikerült lefékeznünk. Döbbenten meredtünk a jelenségre. Rob, olyan óvatosan, mintha lassított felvételt látnék, kiszállt, és az alak mellé lépett. Tekintetem nem bírtam elszakítani a látványtól. Mintha ikrek lettek volna. Csak az egyiknek szinte fehér a bőre, a másiknak kissé sötétebb. Az egyikük szeme zöld, a másiké karamellszínű. Mindketten lassan felém fordultak, és egyre sötétülő szemekkel néztek a szélvédőn keresztül. Tudatomra rákúszott a jótékony köd…
Kedves egybegyűltek! Előreláthatólag hetente lesz frissítés, remélem, hogy az ihletmanó is beleegyezik, és persze a visszajelzések is ösztönző értékűek ;D. Remélem, még egyben van az oldalatok! Jó olvasást!
Jenny
4. fejezet
Váratlan kopogás zavarta meg a csendet.
- El is felejtettem mondani, rendeltem reggelit. – Kinyitotta az ajtót, és egy pincér betolta a zsúrkocsit. Rob adott némi borravalót, és felemelte az ételt takaró fedelet. Élvezettel szimatolt az ínycsiklandozó ennivalóba. - Ez nagyon jónak tűnik.
Főtt tojás, saláta, különböző sajtok, és pirítós sorakozott művészi rendbe rakva, egy hatalmas tálon. Szedtem belőle mindkettőnknek, és jóízűen falatoztunk.
- Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? – vetette fel az ötletet.
- Rendben, csak kipakolom a bőröndöket, hogy ne gyűrődjenek nagyon össze a ruhák. Addig, ha gondolod, menj előre. Ha végeztem, utánad megyek.
- Rendben, de siess. – Adott egy puszit, és miután kilépett az ajtón, vad pakolásba kezdtem, hogy mielőbb végezzek.
Az ablakhoz léptem, hogy felmérjem mennyire van hideg, majd magamhoz vettem a kabátom, és szaladtam Rob után.
A szálloda előtti kis parkban ült egy padon, fejét a kezébe hajtva.
- Itt vagyok – tettem vállára a kezem.
- Nem haragszol, ha mégsem megyünk? Nem vagyok túl jól. – Felpillantott rám, és megdöbbentett, mennyire nyúzott a kinézete.
- Talán el kéne menned egy orvoshoz – javasoltam.
Bólintott.
- Hívnál egy taxit?
- Persze, Rob. Szólok a recepciósnak.
Míg az autót intéztem, azon járt az agyam, hogy tényleg elég rosszul lehet, ha beleegyezett, hogy megnézze egy orvos. Tíz perc múlva, már a helyi kórházban voltunk. Felvették Rob adatait, és egy kissé szorongva ültünk le a váróteremben, de senki nem figyelt ránk. Egy kissé furcsa volt, hogy senki nem rohamoz meg minket aláírásokért, de nem bántam. Mikor szólították, megfogta a kezem.
- Bejössz velem?
Nem szóltam, csak megindultam vele a vizsgáló felé.
Egy középkorú, pocakos doki fogadott minket. Miután elvégzett pár rutinvizsgálatot, tanácstalanul vakarta meg kopasz fejét.
- Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha befeküdne az osztályra, hogy további vizsgálatokat végezhessünk, Mr. Pattinson.
Meglepetésemre Rob nem tiltakozott.
- Mi baja? – kérdeztem kissé ingerülten.
- Semmi biztosat nem mondhatok, a további vizsgálatok eredménye nélkül.
A papírokkal jelentkeztünk a nővérpultnál, és Rob hamarosan már a kórházi ágyában feküdt. Arca sápadt, verejtékes volt, és pillanatok alatt álomba zuhant.
Leültem az ágy melletti székre, fejem a falnak támasztottam, és aggódásomban, halk káromkodásokat eresztettem meg. Elgyötörten hunytam le a szemem.
Késő délutánig elintéztek egy csomó vizsgálatot, és az eredményekre vártunk. Mikor bejött egy újabb nővér, hogy ismét vért vegyen, kifakadtam.
- Mennyit csapolnak még le belőle?
- Sajnálom, de a kolléganőm még új a szakmában. Úgy látszik, valamit rosszul csinálhatott, mert alvadtan érkezett a vér, a laborba. – Közben gyors mozdulatokkal végezte a dolgát. – Ígérem, ez lesz az utolsó. – Megeresztett egy mosolyt, mire én is kissé barátságosabb arcot erőltettem magamra.
Ahogy szürkülni kezdett, végigsétáltam a folyosón, hogy megmozgassam elgémberedett tagjaimat. Ahogy a liftekhez értem, távoli kiabálás ütötte meg a fülem:
- Elütötte egy autó! Sok vért veszített! Azonnal hívják Doktor Cullent!
Lesokkoltak a hallottak. Éreztem, hogy a kezem remegni kezd. Odatámolyogtam a nővérpulthoz.
- Elnézést – szólítottam meg a mögötte álló fiatal nőt. – Dolgozik önöknél egy bizonyos Doktor Cullen?
Szinte vártam, hogy a képembe röhög. Ez elég ironikus: Kristen Stewart, egy Forksi kórházban, Dr. Cullen után érdeklődik!
De semmi ilyen nem történt. Látszott, hogy erősen gondolkozik.
- Nem rémlik. Bár csak két napja vagyok itt, úgyhogy lehetséges. Miért kérdezi?
Megráztam a fejem, és visszaindultam a szobába. Kissé furcsán nézett utánam, de nem izgatott. Az újabb pofon akkor ért, mikor megláttam az üres ágyat.
- Rob! – kiáltottam el magam.
- Itt vagyok – karolt át hátulról, és hatalmasat ugrottam ijedtemben. – Nyugi, csak felfrissítettem magam a mosdóban. Elegem van már ebből a helyből – váltott szenvedősre. – Különben is, már sokkal jobban vagyok.
Kézfejével végigsimított az arcomon, és éreztem, hogy ujjai jég hidegek. Két tenyerem közé fogtam őket, hogy felmelegítsem. Amikor meg is leheltem, halkan kuncogott.
- Hát, legalább biztos, hogy nincs lázam. De komolyan, Kris, lépjünk le innen.
Megráztam a fejem.
- Várjuk meg az eredményeket.
Abban a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett rajta, a mi pocakos dokink.
- Nos, Mr. Pattinson, szerencséje van. Nem találtunk semmi rendelleneset. – Átnyújtott pár papírt és hadarva folytatta. – Bár a vérvizsgálat körül volt egy kis bonyodalom, összességében úgy gondolom, hogy kimerültség okozta a problémáit. Próbáljon nagyokat pihenni – Megindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna még visszafordult. – Ja, és fogyasszon sok folyadékot, mert némileg ki van száradva a szervezete.
A vacsorát a szobába rendeltük. A sült hús illatára összefutott a nyál a számban. Pillanatok alatt végeztem az étellel, de Rob, megint nem tanúsított nagy étvágyat. Egykedvűen turkált az ételben.
- Mi a baj? – fogtam meg kezét az asztalon átnyúlva.
- Semmi, csak… valahogy nem esik jól. Talán mást kellett volna rendelnem. - Ellenállhatatlan mosolyt küldött felém. - Te jobban vonzol!
- Hát akkor mire vársz? – tártam szét a karomat.
Pillanatok alatt mellettem termett, és lágy csókban forrtunk össze.
Szívem vad zakatolásba kezdett, ahogy ajkai végigszántottak nyakamon. Végigsimítottam kócos haján, és szorosabban öleltem magamhoz.
- Annyira kívánatos vagy, Bella.
Ledermedtem. Karjaim élettelenül hanyatlottak le.
- Azt mondtad Bella? – kérdeztem fakó hangon.
Zavartan nézett vissza.
- Én nem… nem hívtalak Bellának, Kris!
- De igen! Most mondtad! – Hangom elcsuklott. - Kérlek… ne csináld ezt velem. - Éreztem, hogy a könnyek beborítják arcomat. Meg fogok bolondulni! Biztos, hogy ez a vég!
- Ne sírj – simított végig a hajamon, de amikor ingerült mozdulattal eltoltam a kezét, hátrált egy lépést, és tanácstalanul toporgott.
- Kris… kérlek. Mi van veled?
- Rob… valami nagyon… nem stimmel – rogytam le a székre. – Veled, velem, vagy mindkettőnkkel.
- Mire gondolsz? – kérdezte gyanakvóan.
Gondoltam belevágok a közepébe.
- Láttam Edwardot.
Először döbbenten nézett, aztán harsány nevetésbe kezdett.
- Ez nagyon jó, Kstew. Ez a Forksi alakításod?
- Én komolyan beszélek, Rob! – kiabáltam.
Meghökkent, és arcáról lefagyott a mosoly.
- És a kórházban hallottam, hogy… hogy Dr. Cullent keresik – suttogtam, és közben azon imádkoztam, hogy komolyan vegyen.
Ő is leült, és elgondolkodva viszonozta pillantásom, végül egy sóhaj kíséretében lehajtotta a fejét.
- Velem is történt egy-két… furcsa dolog.
3. fejezet
- Te is hallottad? – kérdeztem kissé remegve.
- Mit?
- Ezt a hangot. Olyan… morgás szerűséget.
- Épp mással voltam elfoglalva – vigyorgott. – Tudod, Kris, az erdőben elég sok féle hang van.
- Menjünk vissza – kapaszkodtam a karjába, és nagy léptekkel elindultam. Tiltakozás nélkül követett, de kissé furcsa pillantásokat vetett rám. A portához érve megtorpant.
- Haragszol még rám?
- Miért haragudnék, Rob?
- Hát a kaja miatt. Hogy nem hoztam neked.
Egy pillanatra erősebben szorítottam a kezét, ahogy eszembe jutott az emlék.
- Nem haragszom – mondtam kissé magasabb hangon. – És merre jártál?
- Sétáltam egyet, aztán beültem a bárba.
- Meddig… meddig voltál ott?
- Talán úgy kettőig. De mi ez a faggatózás? – felvonta a szemöldökét, és várakozva nézett.
- Semmi – vágtam rá gyorsan. – Csak kíváncsi vagyok. És utána?
- Ch… – szemét az ég felé emelte. – Vámpírt játszottam! – Hangja most már ingerült volt. – Mégis mit gondoltál? Felmentem a szobánkba. – Pár pillanatig csendben nézett, aztán felsóhajtott. - Menj föl, és pihenj. Rád fér a történtek után, én addig rendelek valami kaját.
Elengedte a kezem, és megindult az étterem felé.
Eszem ágában sem volt egyedül lenni, inkább a bár felé slattyogtam. Kértem egy tequilát, és leültem az egyik félreeső asztalhoz.
És még én mondtam, hogy korán van az iváshoz – gondoltam ironikusan.
Előkaptam a mobilom. Nikkit próbáltam elérni, de a készülékből meglepetésemre az hallatszott, hogy a hívott számon nincs előfizető.
Szép – járt az agyam – lecseréli a számát, és nekem nem is szól.
Rob vigyorogva közeledett az asztalhoz, kezében egy pohár sörrel.
- Zsák a foltját – motyogtam.
- Gondoltam, hogy itt leszel – huppant le a székre. – Nálad van a telefonod? Az enyémmel valami nagyon nem stimmel, mert senkit nem tudok elérni.
Meglepetten néztem ki a fejemből, vadul kattogott az agyam. Szörnyű gyanú kezdett megfogalmazódni bennem. Intettem a kezemmel, hogy várjon, és beütöttem anyám számát.
A telefon jól ismert szövegbe kezdett: a hívott számon nincs előfizető. Éreztem, hogy lassan elsápadok.
- Mi folyik itt? – nyögtem. – Nem tudom elérni anyát, és Nikkit sem sikerült felhívnom.
- Biztos van rá magyarázat. – Kinyújtotta hosszú lábait és belekortyolt az italba. Elégedetten hunyta le a szemét.
- Nehogy már szétfolyj itt a nagy nyugalomba – rúgtam meg kissé a lábát.
- Most mi bajod? – kérdezte sértetten. – Lazíts, Kris. Én kifejezetten élvezem, hogy nem csörög percenként a mobilom.
- Jó neked. Én megyek, és kiderítem, mi a fene folyik itt.
Felugrottam, és a recepción érdeklődtem, vajon tudnak-e hasonló esetről, mert ugye olyan nincs, hogy mindegyik készülék egyszerre hülyül meg.
- Talán kitört a harmadik világháború? – poénkodtam.
- Majdnem – nevetett a szőke kiscsaj. – Bemondták a hírekben, hogy több műhold is meghibásodott. A tévéadások egy része is szünetel.
Leesett az állam. Ennyire logikus és hétköznapi válaszra nem számítottam.
- Na, megnyugodtál? – karolt át hátulról Rob.
- Fogjuk rá.
- Gyere kajálni – tolt az étterem felé.
Ahogy leültünk, már hozták is a tányérokat. Csak most tudatosult bennem, hogy mennyire éhes vagyok. Mohón vetettem magam az ételre. Mikor végeztem, boldog mosollyal néztem Robra. Egykedvűen tologatta a tányérján lévő krumplikat. Szinte alig evett – állapítottam meg.
- Valami gond van? – érdeklődtem.
- Nem túl jó a gyomrom – fintorgott.
Azért a sörrel nem volt gond – állapítottam meg ironikusan, bár ahogy elnéztem, mintha egy kicsit sápadt is lenne.
- Akkor talán lustálkodjunk tovább – álltam fel.
- Jó ötlet!
Kézen fogott, és még akkor sem engedett el, amikor már félálomban feküdtünk az ágyon.
Amikor kinyílt a szemem, korom sötét volt. Éreztem, hogy a torkom teljesen kiszáradt, ezért eltapogatóztam a fürdőszobáig. Csak a tükör fölötti kis világítást kapcsoltam fel, és mohón kortyoltam tenyeremből a hűs vizet. Ahogy elzártam a csapot, szemem a tükörképemre tévedt. Valami nagyon szokatlannak tűnt, és ahogy közelebb hajoltam, döbbentem meredtem a szemeimre. Az egyikkel semmi gond nem volt, eredeti zöld színében pompázott, a másik viszont… barna volt. Ijedten sikítottam fel, és kezem nekicsapódott valami keménynek.
- Au – hallatszott. – Lehetnél egy kicsit kíméletesebb.
Zavartan fordultam oldalt a kényelmetlen ágyon. Csak egy rossz álom volt – nyugtatgattam magam. Szemem belefúrtam a félhomályba, és ahogy megláttam tökéletes felsőtestére simuló pólóját, önkéntelenül megnyaltam a szám. Megigézve simítottam végig rajta. Egy pillanatra elakadt a lélegzete, de nem mozdult. Feljebb csúsztam, hogy elérjem az ajkait. Szemei csukva voltak, ajkán halvány mosoly játszott.
- Au – hallattam most én a hangom.
- Mi a baj?
- Semmi, csak azt hiszem, belém állt egy rugó.
- Hát, igen – nevetett fel. – Mennyivel kényelmesebb lenne most Charlie-nál.
- Edward? – suttogtam.
Láttam, hogy felnyitja a szemét, mert világított a sötétben.
- Mi van? – Hirtelen felült, és a hajába simított. Muszáj volt megfogjam a kezét, hogy érezzem a hőmérsékletét. Meleg volt. Idegességemben felnevettem.
- Hülye vicc volt – csaptam a vállára.
- Komolyan, Kristen, nem értelek. Eddig nyitott voltál az ilyen poénokra.
- Ne haragudj – suttogtam. - Nem tudom, mi van velem. Talán tényleg agyamra ment a forgatás.
- Talán rossz ötlet volt ide jönnünk. Holnap elutazunk.
Hangja határozott volt, de karjai gyengéden öleltek át, és én kényelembe helyeztem magam a mellkasán. Hallgattam megnyugtató szívdobogását, míg el nem nyomott az álom.
Csapódott az ajtó, és ijedten ugrottam ki a fürdőszobából. Rob mérgesen vetette magát a fotelbe.
- Mi a baj?
- Nem tudunk elmenni!
- Miért?
- Le van zárva a reptér. A műhold meghibásodás miatt. – Megdörzsölte a szemeit, és lemondóan sóhajtott. – Sajnálom.
Ugyan mást se csináltunk eddig, csak pihentünk, mégis fáradtnak tűnt. Hirtelen lelkiismeret furdalásom lett. Én itt rinyálok mindenen, míg ő próbálja minél kellemesebbé tenni a napokat. Elé térdeltem, és megsimogattam az arcát.
- Semmi gond, Rob. Jól megleszünk. Ígérem, hogy összeszedem magam.
- Az egész az én hibám. Hülyeség volt erőltetnem ezt a Forksi dolgot.
- Csss. Semmi baj – karoltam át. – Én is jönni akartam.
Fejét a vállamba fúrta, és ahogy arca a nyakamat érintette, mély levegőt vett.
- Elképesztően jó illatod van – mormolta, és ajkai rásimultak a vadul lüktető erecskére.
2. fejezet
Arra eszméltem, hogy valaki finoman pofozgat.
- Nyisd ki a szemed – hatolt el tudatomig az aggódó hang. – Hallasz?
Mintha az olyan könnyű lenne. Próbálkoztam, de csak a fejemben lüktető fájdalom lett egyre erősebb. Mintha valaki fejbe vert volna, egy pontra koncentrálódott az egész. A pofozgatás átváltott simogatásba, és valaki hatalmasat sóhajtott.
- Most mégis mit tegyek veled?
Lassan érzékeltem a szemhéjam alá beszűrődő erős fényt. Szemem szorosan összezárva próbáltam kizárni azt.
- Na végre, hogy adsz valami életjelet. Most ezt próbáld meg, fordítva.
Óvatosan engedelmeskedtem, de nyögve emeltem arcomhoz a karom, hogy tompítsam a szemeimet szúró kínt.
- Várj, lekapcsolom a lámpát.
Sietős léptek távolodtak a padlón, kattant valami, és éreztem, hogy most már menni fog.
Oldalra fordítottam a fejem. Ismeretlen volt a helység, aztán fokozatosan eszembe jutott, hogy Forks-ban vagyok, egy panzióban. Testem alatt puha ágyat éreztem. Jól esett az ágynemű hűvössége, ahogy karom végigsimított rajta.
Hűvösség!
Akkora lendülettel ültem fel, hogy a fájdalom kétszeres erővel söpört végig rajtam. Azt hittem, kiugrik az agyam a helyéről.
- Nyugi, minden rendben – éreztem a takarón keresztül, hogy lágyan végigsimítanak térdemen az ujjak.
Félve emeltem rá a szemem. Csillogó tekintet nézett vissza rám. Nem láttam jól a homályban, ezért nem voltam benne biztos, ki ül az ágy szélén.
Aztán hisztérikusan felnevettem. Ennyire nem lehetek lökött. Biztos megártott a forgatás, vagy csak a hely varázsa miatt képzelek hülyeségeket. Még hogy Edward! Valószínűleg dili dokira lesz szükségem! Lehet, hogy elaludtam, és csak egy álom volt. De mi a fenétől hasogat így a fejem? Óvatosan megtapogattam a kezemmel, és jókora puklit éreztem alatta. Fájdalmasan felszisszentem.
- Jól vagy? – hallottam ismét a bársonyos hangot.
- Azt hiszem – válaszoltam kissé rekedten. – Felkapcsolnád a villanyt?
- Nem, amíg nem leszel teljesen jól. Elmondanád, mégis mit jelentsen ez az egész?
- Mire gondolsz? – kérdeztem bizonytalanul. Nem voltam benne biztos, mi történt valójában, és mi a képzeletem szüleménye. Abban sem voltam biztos, kivel beszélgetek most. Minden annyira valóságosnak tűnt, mintha tényleg megtörtént volna, bár az eszem azt súgta, ez képtelenség.
- Lehet, hogy tévedek, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy elájultál. Azt hiszem, orvosra lenne szükséged. Telefonálok egyet – állt volna fel az ágyról, de villám sebességgel kaptam utána, és sikerült megfognom pólójának ujját.
- Ne! Jól vagyok!
Tétovázva ült vissza.
- Tényleg minden oké, csak pihennem kell egy kicsit.
Halkan kuncogott.
- Mi olyan vicces?
- Valld be, hogy csak félsz, azért nem akarod, hogy orvost hívjak.
- Mintha neked nem lennének fóbiáid – csattantam fel.
- Igen, vannak. – Hallottam a hangján, hogy nem esett jól neki, amit mondtam, mert kissé sértődött volt. – De én nem tehetem meg, hogy ne nézzek vele szembe. És azt hiszem, elég jól kezelem a helyzetet.
- Minden elismerésem – mondtam kissé ironikusan, mert kezdtem egyre idegesebb lenni. – Kapcsold már fel a lámpát, légy szíves… – mondtam volna, hogy Rob, de nem mertem. Mi van, ha mégsem ő az?
- Majdnem éjfél van, inkább aludnod kéne egyet. Különben is, az alvás csodákra képes. Olyankor sokkal hatékonyabban regenerálódik a szervezet. Ha akarod, dúdolok neked, akkor könnyebben fog menni – és már bele is kezdett egy nyugtató, de számomra ismeretlen dallamba.
Azt hittem, megbolondulok, de annyira erőtlen és kifacsart voltam, hogy úgy éreztem, ha meg kell mozdulnom, belehalok. Engedtem magam sodródni az árral, és szempilláim lassan, ólomsúllyal csukódtak lefelé.
Ahogy kinyílt a szemem, ezerrel pörgettem végig az elmúlt órák eseményeit. Körbenéztem, de egyedül voltam a szobában. Felfrissítettem magam a fürdőben, és leszáguldottam a földszintre.
Bekukkantottam az étterembe, Rob nem volt ott. Csábító illatok szállingóztak, de most nem tudtam az evésre gondolni. Muszáj megtalálnom őt. Érdeklődtem a portán, de semmi használhatót nem tudtak mondani.
Mérgesen indultam kifelé, de megállított a szemerkélő eső. Feltettem a kapucnimat, és körbekutattam a környéket. Talán egy órája bolyonghattam már, mire eszembe jutott, hogy többre mennék a telefonommal.
Visszarohantam a szobánkba, mert természetesen annyi eszem nem volt, hogy azt a rohadt készüléket magamhoz vegyem. A szívem már a torkomban dobogott, mire végre kicsengett a készülék. Nem vette fel. Újra próbálkoztam, de ismét semmi. Kétségbeesve rogytam le az ágyra, és torkomat a sírás szorongatta.
- Nyugi, Kristen, ne ess pánikba – próbáltam csillapítani magam. – Gondolkozz. Hol lennél, ha te lennél Rob?
Gondolatban sorra vettem a lehetséges helyeket.
- A bár! – kiáltottam fel, és ismét vágtába kezdtem. Aztán a lépcsőfordulóban megtorpantam, mert rájöttem, hogy ehhez talán még egy kicsit korán van. De végül is, mit veszthetek?
Ismét nekiindultam, és szinte berobbantam a csendes helységbe. Teljesen üres volt. Csüggedten fordultam meg. Átvágtam a portán, és ahogy elhaladtam a bejáratnál szemem a kinti tájra tévedt.
Az idő már kicsit tisztább volt, legalábbis nem esett. Kiléptem és megindultam a pocsolyákat kerülgetve. Az erdei ösvény felé fordultam.
Szívem, nagyot dobbant. Lassú léptekkel közeledett felém, szemét napszemüveg takarta. Ahogy meglátott, féloldalas mosolyt villantott rám. Lábaim, szinte maguktól indultak a megfelelő irányba.
Mikor már csak pár lépésre voltunk egymástól, megállt. Ez engem is hasonló lépésre késztetett.
- Szia – lehelte halkan, fejét kissé félrehajtva. – Már hiányoztál.
Óvatosan léptem párat felé, mire halkan felnevetett.
- Ne félj, nem harapok – mondta szelíden, és felém nyújtotta a kezét.
Még kettőt kellett lépnem, hogy elérjem őt. Én is nyújtottam a kezem, és egymásba fonódtak ujjaink. Keze puha, és meleg volt.
- Rob! – szakadt fel belőlem, és a karjai közé vetettem magam.
Lágyan ringatott hajamat simogatva. Megkönnyebbülten néztem föl rá, és ő gyengéd csókot lehelt a számra.
Az erdő csendjét, morgás járta át. Testem automatikusan megmerevedett.
Forksi alkonyat
Jókedvűen túrtam Rob hajába. Tegnap fejeztük be a Breaking Dawn forgatását, de úgy döntöttünk, még nem utazunk haza, maradunk pár napig. Végül is, egy nagyon nagy munkán vagyunk túl. Tegnap még Vancouverben voltunk, de ma átautóztunk Forksba, egy kicsit nosztalgiázni. Ki tudja, lesz-e még rá alkalmunk valaha.
- Kezdek éhes lenni – morogta Rob, de nem nyitotta ki a szemeit.
- Van itt pizza, hozattam fel.
- Az már legalább öt órája volt, Kristen. Szerintem, nyugodtan kukázni lehet őket.
- Ühüm – Lassan körberajzoltam a száját, majd a szemöldökén simítottam végig. Mégiscsak kinyitotta a szemeit, és hunyorogva nézett rám.
- Úgy látom, nem töröd össze magad, hogy letelefonálj a portára.
- Én egy falatot sem bírnék enni.
Felálltam, és ettől Rob feje, ami eddig a combjaimon pihent, durván az ágyra esett.
- Bocsi – szóltam vissza, és az asztalhoz sétáltam, hogy megnézzem, mennyi az idő.
- Néha hihetetlen vagy! – Feltápászkodott, és belebújt a pólójába. – Azt hiszem, járok egyet. Már teljesen elzsibbadtam a sok fekvéstől. Meg szerzek magamnak kaját – nyomta meg, az őt érintő részt.
Merengve néztem az alkonyodó tájat, és azon járt az agyam, vajon mennyire fog hiányozni a stáb, és az egész forgatás. Úgy döntöttem, túlélem a hiányát, csak Rob legyen mellettem. Lassan szürkülni kezdett, és lustán dőltem vissza az ágyra. Tényleg hihetetlen. Mióta megérkeztünk a panzióba, szinte fel sem keltünk az ágyból.
Eszembe jutott, hogy fel kéne tölteni a telefonom, mert már tegnap nem volt benne semmi élet, és sóhajtva felkönyököltem. Teljesen ledermedtem a látványtól. Rob az ágy mellett állt, de Edwardnak öltözve. Egy ideig farkasszemet néztem vele. Tekintete teljesen rabul ejtett. Szinte beleborzongtam a nézésébe. Mélyen beszívta a levegőt, mire kissé magamhoz tértem.
- Játszani akarsz? – kérdeztem csábosan, és kidomborítottam a mellkasom.
- Játszhatunk – válaszolta a legbársonyosabb hangján.
Lassan fölém hajolt, és izzó fekete szemekkel nézett rám. Orromat megcsapta bódító illata, és szinte szédültem tőle. Elmosolyodott, és elővillantak hófehér fogai. Torkából nagyon halk, mély morgás tört fel. Egyszerre volt félelmetes, és izgató. A szívem őrült vágtába kezdett, és nem győztem kapkodni a levegőt. Ennyire élethűen, még sosem láttam őt szerepet alakítani.
- Rob...
Zavartan hátrébb húzódott.
- Rob? – kérdezte.
- Edward – leheltem, és lesütöttem a szemem.
Újra fölém hajolt.
- Tudod, hogy mennyire finom illatod van? Szinte az eszemet vesztem tőled – fekete szemei, mintha még jobban elsötétedtek volna. Lassan a nyakamhoz hajolt, és szinte hozzám sem érve, végighúzta ajkait, fülem tövétől, a kulcscsontomig, majd visszatért a nyakamon lüktető érhez. Mélyen magába szívta illatom. A szívem, ha lehet, még erősebb vágtába kezdett, szinte kitörni készült a helyéből. – Bella – suttogta, és megborzongtam hűvös leheletétől. Ajka óvatosan érintette bőröm, és ettől, minden érzékem tombolni kezdett. Szája jég hideg volt, és a torkomba kúszott, egy fojtogató érzés, az adrenalin szintem megugrott. Zihálva lélegeztem.
Fejét kissé megemelte, és szája féloldalas mosolyra húzódott. Mohón kaptam volna ajkai után, de gyorsabb volt mint én, és hátrébb húzódott.
- Lassabban, Bella. Ne akard, hogy elveszítsem a fejem – mondta csendesen, és élvezettel szívtam magamba édes leheletét.
- Pedig nem bánnám – néztem rá kábultan, félig lehunyt pilláim alól.
- Nem tudod, mit kívánsz! – hangja kissé élesebb lett, némi keserűséggel vegyítve.
A telefonom hangja fülsértő volt, az esti alkonyatban. Kábán sétáltam az asztalig, és a kijelzőre ügyet sem vetve emeltem fülemhez.
- Igen? – hangom erőtlen, és kissé rekedtes volt.
- Kristen, nem gondoltad meg magad a kajával kapcsolatban? – hallottam meg Rob hangját.
Minden vér kifutott belőlem. A telefon hangos koppanással ért földet. Szememre szürke köd ereszkedett. Pillantásom az ágy mellett álló alakra emeltem, aztán elsötétült minden.
