13. fejezet
- Már csak egy óránk van – mondta az apró lány. – De aztán el kell indulnunk, hogy távolabb kerüljünk Forkstól. Ti különben is, csak autóval tudtok jönni, és ez kissé lassítja a dolgokat.
- Ha én vezetek, egész gyorsan odaérünk, Alice – mondta Edward kissé gúnyosan Robra mosolyogva.
- Majd adsz leckéket, ha túl vagyunk ezen – nevetett fel a szerelmem.
Meglepett a reakciója, azt hittem, mérges lesz, de úgy látszik, tényleg fegyverszünetet kötöttek.
- Ha itt lesztek még – motyogta Edward.
- Nem tudom, lehet, hogy lehurrogtok, de nem lenne jobb, ha mi kimaradnánk ebből az egészből? – érdeklődött Kellan, és a szemöldökét emelgetve vigyorgott.
- Semmiképp – vágta rá Edward, és kissé ingerülten fordult a fiú felé, mintha idegesítené, hogy nem látja át a dolgokat. És egyből magyarázni is kezdte. – Bella valahogy ott van Kristenben. Lehet, nem úgy, mint gondolnánk, de te is hallottad, azt mondta, valamilyen módon segíteni fognak. „A változás jó. Az segít nektek. Mi várjuk, hogy megtörténjen.” Ők. És ebbe az ők-be Emmett is benne van. Szóval lehet, hogy neked is lesz egy kis feladatod. Talán még Robnak is, bár én még itt vagyok, teljes valómban, de ti, mind ugyanazon a változáson mentetek át. Ez szerintem jelent valamit. Úgyhogy jobb, ha felkészülsz a legrosszabbra. Talán harc lesz.
- Az ellen semmi kifogásom – mondta kissé sértődötten Kellan. – Csak ezek a hókusz-pókuszok borítanak ki. Például, amit Robbal csináltok. Tudom, hogy a Volturinál is vannak ilyen elmebajos – Edward és Rob egyszerre mordult fel, úgyhogy gyorsan módosított – ilyen különleges képességű… egyedek. Vámpírok. –javította ki ismét magát. - Az a helyzet, hogy Cameronnal egész jól elsörözgettem párszor. Ő Alec megfelelője – tette hozzá, amikor meglátta az értetlen arcokat. – Szóval ez így elég gáz. Lehet, hogy meglátom, és az első reakcióm az lesz: Szia haver, nincs kedved legurítani egy sört?
Rob felhorkant. – Ennyire beteg még te sem lehetsz! – Aztán érdeklődő arccal kérdezte. – Tényleg együtt söröztetek? Mikor? Hol?
- Rob! – dobbantottam a lábammal, mire védekezően felemelte a kezét.
- Elment Charlie – szólalt meg Edward, és a nappali felé vette az irányt. Mindannyian követtük, és várakozóan néztünk Carlisle-ra.
- Nem volt egyszerű. Gyanakszik ránk. Nem tudom, mit fogunk tenni, ha kudarcba fulladnak a reményeink, és nem kapjuk vissza őket.
- Az nem lehet – kapta rá tekintetét Edward. – Muszáj visszatérniük!
- Remélem, igazad lesz – mondta az orvos, miközben Edward vállára tette kezét. – Nekem is hiányzik Esme. És nem csak ő. Mindannyian.
Alice és Jasper egymásra nézett, és azt sugallta a tekintetük, hálásak, hogy ők megúszták a párjuk elvesztését.
Aztán mintegy varázsütésre, mindannyian megmozdultak, és gyors egyeztetésbe kezdtek. Szavaikból azt vettem ki, hogy ott lesz a találka, ahol baseballozni szoktak. Ezen meg sem lepődtem, hisz mi is tudtuk, az a legideálisabb helyszín.
- Induljunk – adta ki a vezényszót Alice.
Mindenki az ajtó felé iparkodott, de Rob megfogta a karom, és visszatartott.
Ajka lágyan birtokba vette az enyémet, aztán átölelt, és csak ringatott a karjai közt. Arcom a vállába fúrtam, és azt szerettem volna, ha soha nem ér véget ez a pillanat. Az sem érdekelt volna, ha az egész világ eltűnik körülöttünk, és csak mi ketten maradunk meg benne. De egyszer véget kellett érjen a pillanat, és ahogy kissé eltolt magától, grimaszolva forgatta a szemeit.
- Mindig azt hittem, hogy Edward túlreagálja, de Alice tényleg nagyon kicsi, és bosszantó. Menjünk, mielőtt bejön értünk, és a hajunknál fogva vonszol ki minket.
Sóhajtva követtem őt az autóhoz, és valahogy most nem tudott érdekelni Alice sürgető tekintete. Robbal hátra ültünk, és tényleg Edward volt a volánnál, mellette pedig Kellan foglalt helyet. A többiek bevetették magukat az erdőbe és egy pillanat alatt eltűntek szem elől. Mondhatni kínos csendben tettük meg az utat, de ezt inkább csak rám és Kellanra lehetett mondani, mert Edward és Rob néha egy-egy tőmondattal válaszolt egymás gondolatára. Kellan eleinte bosszankodva nézett rájuk, de mivel figyelmen kívül hagyták, végül lemondóan fordult az ablak felé, és nézte az elsuhanó tájat. Aztán egyszer csak arra figyeltem fel, hogy mindhárman idegesen kapkodják felém a fejüket.
- Mi van? – kérdeztem ingerülten, mert már így is pattanásig feszültek az idegeim.
- Azt hiszem, kissé felerősödtek az érzékeink – simított végig a karomon Rob. – Nagyon csábítóan illatozol. Bár lehet, hogy csak a zárt tér miatt…
De nem kellett sokáig kínlódniuk, mert Edward percekkel később megállította az autót, egy félreeső helyen. Innen még kellett egy kicsit gyalogolnunk, és meglepett, hogy Rob mennyire könnyedén mozog a sűrű aljnövényzet között: ez egyáltalán nem volt jellemző rá.
A többiek már a tisztáson voltak mire odaértünk, és látszólag teljes nyugalommal várták az összecsapást. Az autóban elhangzott egy-egy szóból arra következtettem, hogy alaposan felkészültek minden eshetőségre, és nem keveset gyakorolták az összecsapást. Sejtelmem sem volt, mikor volt rá módjuk, de úgy sejtettem, éjszaka, amikor mi aludtunk.
- Oké – szólaltam meg, és próbáltam könnyednek tűnni, de a hangom kissé megremegett. – Mi mit tegyünk? – mutattam hármunkra.
- Semmi olyat, amire nem éreztek hatalmas nagy késztetést magatokban – válaszolt Edward.
- Össze fogja zavarni őket, hogy kettő van belőlünk – mondta Rob.
- Igen, és nem is biztos, hogy egyből fel kéne előttük fedni ezt. Talán meghúzódhatnál a háttérben, ameddig el nem jön a megfelelő pillanat.
- Megfelelő pillanat? – horkant fel Kellan. - Tök bizonytalan minden. Olyan, mintha vakok lennénk.
- Kellan – lépett elé Jasper. – Tudom, hogy felerősödött benned a vámpír éned. Érzem. Ez nem véletlen. Csak meg kell nyugodnod, és akkor te is érezni fogod Emmett jelenlétét. Tudom, mert Alice látta. Elmondta nekem.
Kellanra talán Jasper ereje hathatott, mert mint akinek minden mindegy, lazán vállat vont, és unottan leült egy kőre.
Mellé telepedtem, és rám vigyorgott.
- Lesz mit mesélni az unokáknak mi?
- Te beszélsz unokákról, aki macival alszik? – húztam őt. – Előbb neked kéne felnőni.
- Vigyázz, mert megharaplak, Kstew. Talán van bennem némi vámpírméreg, és akkor…
Hirtelen elhallgatott, és fülelni kezdett.
- Mi az? – suttogtam.
- Közelednek.
Mindenki talpra ugrott, és úgy helyezkedtek el, hogy Rob és én mögéjük kerüljünk. Kellan még egyszer hátrakacsintott ránk, aztán az ő feje is arra fordult, amerre a többieké.
Síri csend telepedett a tájra. Ha a múltkorit vihar előtti csendnek éreztem, ez hurrikán előtti volt.
Aztán a tisztás másik felén megjelent egy ködfelhő. Vagy por? Nem tudtam eldönteni, de ahogy elült, négy alak bontakozott ki belőle. Három férfi, és egy alacsony lány. Az egyik férfi kivételével, mindnyájuk arca félelmetesen ismerős volt. Dakota jutott eszembe, aki nagyon is jó barátnőm volt, és most értettem meg, miről is beszélt Kellan. Legszívesebben én is odarohantam volna a lányhoz, hogy üdvözöljem, de a szemében tükröződő hideg kegyetlenség lefagyasztott.
Maldor mindnyájuknál magasabb volt, és a penge vékony ajkain játszó mosolytól megborzongtam. Fekete, katonásra nyírt haj keretezte az arcát, szemei megdöbbentő lilás színben játszottak és a vonásai is keményen kirajzolódtak. Látszott rajta, hogy teljes tudatában van a győzelmüknek, és ez pimasz önbizalmat varázsolt az arcára.
- Üdvözöllek, Carlisle – szólalt meg Aro.
- Én is téged. Látod, némileg megcsappantunk – mutatott végig rajtunk.
- Sajnálattal látom.
- Nincs szükség az udvariaskodásra. Elfelejted, hogy Alice látja a jövőt. – Carlisle hangja nyugodt volt, és a testtartása is laza. Csodáltam érte.
- Nos, igen – biggyesztette le a száját Aro. – Régebben szerettem volna, ha Alice csatlakozik hozzánk. De úgy látszik, értékesebb kincsre bukkantam. – Nem mutatott Maldor felé, mindenki tudta, hogy csak róla beszélhet. – Nos, ha elhanyagoljuk az udvariaskodást, akkor csak egy dolog van hátra. A pusztulásotok.
- Kellan, balról! – kiáltotta Jasper.
Automatikusan arra néztem, és jó pár vámpírt láttam közeledni felénk.
Rajtam kívül mindenki feléjük vetődött. Rettegve vártam, hogy egymásnak csapódjanak. Tudtam, hogy az a pillanat lesz az utolsó Kellan és Rob életében.
Kiáltani akartam, hogy álljanak meg, de nem jött ki hang a torkomon.
Ahogy a testek egymásnak ütköztek, mintha égi háború tört volna ki.
Aro intett a kezével, és a körülötte álló alakok, mintha egy karmesternek engedelmeskednének, minden figyelmükkel felénk fordultak. Szinte éreztem, ahogy a levegőt áthasítja a felénk közeledő erejük.
Dermedten vártam, hogy elérjen minket a hullám.
