Forksi alkonyat - 7. fejezet

No comment, olvassatok és komizzatok!

7. fejezet

Ijedten kaptam az arcomhoz, és Rob is előttem termett, hogy jól megnézzen.

Fintorából ítélve, beigazolódott balsejtelmem, miszerint felemás színűek szemeim. Viszont az övé sem a megszokott volt, valamilyen megfogalmazhatatlan árnyalatot vett fel.

- Alice, viselkedj – szólalt meg egy kellemes férfihang, és felénk nyúlt egy kéz. – Carlisle vagyok, gyertek beljebb.

Pillanatokig mindenki csak döbbenten tanulmányozta a másikat. Úgy tűnt, senki nem hisz a szemének.

- Nos – szólalt meg Carlisle. – Ez nem egy mindennapi találkozás, és mivel úgy hallottam, nem nagyon tudjátok elhagyni Forksot, legalábbis bizonyos távolságnál messzebb biztos nem juttok, érezzétek magatokat itthon. Alice megmutatja a szobátokat.

Kábultan indultunk a lépcsőn felfelé, és ahogy előttünk lépkedett az apró lányka, összenéztünk Robbal. Ismertük már annyira egymást, hogy tudjuk, mire gondol a másik, vagyis, hogy pont olyan, mintha Ashley lépkedne előttünk. Felnyögtem, mire Rob gyengéden átkarolt. Néma csendben léptünk be a nekünk szánt szobába, és nyugtáztam, hogy nagy, kényelmes ágy van benne. Alice halkan becsukta maga mögött az ajtót, és kettesben maradtunk.

Rob egyből magához ölelt, és mellkasába fúrtam az arcom. Éreztem, hogy izmai feszültek, kemények, és végigsimítottam a hátán. Magamba szívtam csábító illatát, és megállapítottam, hogy ugyanolyan kábító, mint Edwardé. Az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem. Mélyen egymás szemébe néztünk, miközben végigsimított a hajamon. Óvatosan megcsókolt, és teljesen elvesztem tőle, bizseregni kezdett a bőröm, ahol hozzám ért. Még többet akartam érezni belőle, ezért mohón tapadtam ajkaira. Hirtelen zihálni kezdett, és kissé eltolt magától.

- Nem kéne.

- Miért? – értetlenkedtem.

Fájdalmas fintort vágott.

- Hát nem jöttél még rá? Már nem csak a tested csábít. Ez… nekem nagyon… nehéz. Edwardnak sokkal könnyebb. Majdnem egy évszázad előnye van velem szemben. Komolyan mondom, kezdek együtt érezni Jacobbal – Hirtelen az ágyra rogyott. – Nem tudom, hogy fogom ezt túlélni. Kris, én… az erdőben… vért ittam. – suttogta.

- Rob – nyögtem fel, és léptem egyet felé, de kinyújtott keze megállított.

- Jobb lenne, ha egy kicsit egyedül maradhatnék.

Úgy szerettem volna segíteni rajta, de be kellett látnom, hogy igaza van. Talán ha kicsit magára hagyom, sikerül összeszednie magát.

A lépcsőn lefelé lépkedve még valamit megértettem: Hogy mennyivel nehezebb volt ez az egész Bellának és Edwardnak, mint valaha is gondoltam volna. Együtt lenni azzal, akit szeretsz, miközben bizonyos távolságot kell tartanod tőle.

Lent halk beszélgetés folyt, de amikor kellő távolságba értem, elhallgattak, és felém fordultak.

- De hogy lehet ez? Hogy kerültetek ide a világunkba? – ráztam meg a fejem.

- Vagy ti a miénkbe – mondta Carlisle.

Szédülni kezdtem; le kellett üljek. Edward egyből mellettem termett, és védelmezőn átkarolta a vállam.

- Minden rendben? - Hangja simogatott, mint a bársony, és gyengéden nézett a szemembe.

Halk sziszegés hallatszott, és a gondolat tört része alatt változott meg a szoba hangulata. Edward felegyenesedett, és Rob egy szempillantás alatt előtte termett. Gyilkos pillantásokkal méregették egymást. A feszült hangulatnak Carlisle halk hangja vetett véget.

- Jobb lenne, ha uralkodnátok magatokon. Így is épp elég gondban vagyunk.

A fiúk kissé lazább testtartást vettek fel, de továbbra is szemeztek egymással.

Felálltam, de éreztem, hogy lábaim még bizonytalanok, és kissé meginogtam. Hátulról erős kezek kaptak el.

- El ne ájulj megint, Kristen – mormolta a fülembe Rob, és közben Edward aggódó pillantása tartott fogva.

- Talán jobb lenne, ha visszaülnél – mondta Edward látható zavarral.

Rob eltámogatott a kanapéig, és miután visszaültem, Edward mellé állt. Sokkoló volt.

- Épp az eltűntekről beszéltünk – szólalt meg ismét Carlisle.

- Hogyan történt? – érdeklődtem csüggedten.

- Vancouverbe utaztak. Rosalie és Emmett, venni akart egy új festőállványt Esmének, Bella pedig velük tartott, mert Charlie megkérte, hogy hozzon el neki egy régi baseball meccs felvételt, az egyik barátjától. Aztán ahogy szürkülni kezdett, és ők még mindig sehol nem voltak, aggódni kezdtünk. A keresésükre indultunk, de ami a legjobban aggasztott minket, hogy még Alice sem látott egyértelmű dolgokat. Másnap talált meg téged Edward. Mindnyájunkban felcsillant a remény.

Elhallgatott, és a hatalmas ablak felé fordult. Edward folytatta a beszámolót.

- Volt egy-két fura dolog – vonta fel a szemöldökét -, például a szemed színe, de nem vettem róla tudomást. Először Rob gondolatait sem hallottam. Ugyan úgy, mint a tiédet, vagy Belláét. Sőt, az illatát sem érzékeltem a szobában, hiába volt ott veled korábban. Aztán, amikor megláttam veled az erdőben, teljesen összezavarodtam. Bosszantóan hasonlított rám, és nem értettem, miért vagy vele. Egy ideig a háttérből figyeltelek titeket, hátha magyarázatot kapok a dolgokra. Majd megőrültem, hogy nem tudtam, mi jár a fejetekben. Aztán amikor Rob bekerült a kórházba, egyszer csak meghallottam őt a fejemben. Igaz, elég halványan, alig érzékelhetően, de egyre tisztábbak lettek a gondolatok. Akkor jöttem rá, kik is vagytok valójában. Elég… sokkoló volt. Ezek után úgy intéztem, hogy rátaláljatok az autóra, Alice, pedig látott titeket erre felé jönni, de gondoltam, biztosra megyek, ezért állítottalak meg benneteket.

A fiúk hirtelen összenéztek, és mellettem teremtek, két oldalról közrefogva.

Nem értettem viselkedésük okát, de aztán megláttam Jaspert és a mellé lépő Alice-t.

- Sziasztok – köszönt ránk a szőke fiú visszafogottan, és végigfutott rajta a döbbenet, ahogy megnézett minket magának.

Már álltam volna fel, hogy közelebb lépjek hozzájuk, de két oldalról egyszerre nyomtak vissza a kezek.

- Nem fogja bántani – mondta Alice.

- Azért nyugodtabb lennék, ha elvinnéd vadászni – válaszolta Edward. – Őt is csábítja az illatod, Kristen. Pont, mint Belláé.

- Ez a másik dolog, amit nem értek – néztem Carlisle-ra, és hangomtól én is megijedtem. – Mitől változunk? És mivé?

Nem kaptam azonnali választ, megvárta, hogy Alice-ék elhagyják a helyiséget.

- Bárcsak tudnám, mitől – tárta szét a kezeit. – A mivé, viszont bonyolultabb, mert, bár egyre jobban hasonlítotok Bellára és Edwardra, Alice látomása szerint, nem fog teljesen végbemenni a folyamat. De hogy mikor és mi módon áll meg, azt még szintén nem tudom.

Csend lett, mindenki a gondolataiba mélyedt. Aztán Edward és Rob egyszerre mozdultak meg.

- Talán van benne valami – mondta Edward.

Carlisle türelmesen várt, de én nem bírtam idegekkel.

- Beavatnátok, mi jár a fejetekben?

- Csak arra gondoltam, aznap hagytuk el Vancouvert és jöttünk Forksba, amikor Belláék ott jártak – magyarázta Rob. – Talán ezzel van összefüggésben a dolog.

- Előfordulhat – mormolta Carlisle, és a gondolataiba mélyedve sétált végig a szobán.

Váratlan zeneszó hasított a csendbe, és összerezzentem. Rob a farzsebéhez kapott, és csodálkozva vette elő a mobilját.

- Kellan? – suttogta.