Forksi alkonyat - 9. fejezet

Halihó!

Íme a következő fejezet, remélem, a körmötök még a helyén van.

9. fejezet

- Ezt hogy érted? – kérdeztem.

- Ő is hasonló problémákkal küzd, mint én.

- Az-az, kezd… vámpírosodni?

Nehezen jött számra a szó, mintha attól valóságosabbá válna minden.

- Igen – sóhajtott fel Rob. - De most aludjunk, Kristen. Alice szerint holnapra rendbe jönnek a műhold kapcsolatok, és akkor sok dolgunk lesz.

- Mi a terv?

- Ki akarjuk deríteni, hogy a mi ismerőseink körül… minden renden van-e.

Furcsa volt ez a megfogalmazás, kissé elrágódtam rajta. Végül belém csapott a felismerés; Rob már megint engem akar kímélni.

- Lehet, hogy közülük is eltűnt valaki? Nikkit nem tudtam felhívni! És anyát sem!

Kezdett hisztérikus lenni a hangom.

Rob szorosabban ölelt magához, és ringatni kezdett.

- Sss. Az még semmit nem jelent. A telefonvonal hibája is lehetett. Holnap kiderítjük.

Tovább ringatott, és lassan megnyugodtam. Aztán egy újabb kérdés fogalmazódott meg bennem, és hangosan is kimondtam:

- Ugye te sem látsz a gondolataimba?

- Nem. Pont, mint Edward – fintorgott. – Különben, amikor enyhébbek a tünetek, mármint a vámpírosak, akkor a többiek gondolatai is elhalványulnak.

- Rob. Szerinted lehet, hogy átkerültünk az ő világukba?

- Carlisle szerint van rá esély. De igaz lehet az ellenkezője is, hogy ők kerültek a miénkbe. De mivel tapasztaltuk, hogy őket ismerik a városban, minket pedig senki nem ismert fel, inkább az első variáció lehet igaz.

- És Kellan hogy jön a képbe?

- Ő is Forksban tartózkodott, mint mi. Talán ez a kulcsa az egésznek.

Elgondolkodtam azon, amiket mondott. Ha jó is a következtetés, még mindig egy csomó megválaszolatlan kérdés marad: Miért tűntek el a Vancouverbe utazók, és mi miért kezdtünk el hasonlítani a filmbeli karaktereinkhez? És egyáltalán, mi váltotta ki ezt az egészet? Addig járt az agyam, míg elaludtam Rob mellkasán.

Amikor felébredtem, egyedül voltam a szobában. Miután felfrissítettem magam, lementem a nappaliba, de senki nem tartózkodott ott. A konyha felől halk nevetés szűrődött ki, ezért arrafelé indultam.

- Hát ez oltári! – hallottam Edward nevetős hangját. Legalábbis úgy sejtettem, ő az, bár nem lehettem teljesen biztos, mert a hangjuk is elképesztően hasonló volt.

Megálltam. Nem azért, mert hallgatózni akartam, hanem mert nem voltam benne biztos, nem zavarok-e ha beljebb lépek.

- Mert nekem kifinomult Angol humorom van, és nem Chicagói.

Ez volt Rob! Ezt csak ő mondhatta.

Ezen megint jót nevettek, aztán csend lett.

Kíváncsian füleltem, majd felsikkantottam, ahogy egyszerre bukkantak fel előttem.

- Nem szép dolog a hallgatózás, Kristen – vigyorgott rám Rob.

- Hallottuk, hogy jössz – magyarázta Edward.

– Oh! És hogy vagytok?

- Éhesen. De ne ijedj meg, most csábítóbb a szendvics, amit Edwarddal alkottunk – nyújtott felém egyet, és hálásan vettem el.

- Inkább úgy kéne mondanod, én alkottam, te pedig asszisztáltál. Ja, és hátráltattál a vicceiddel, amik dőltek belőled.

- Úgy hallottam, nem volt ellenedre – mosolyogtam rájuk. Jó volt őket így együtt látni, hogy összhangban voltak.

- Tényleg nem. Tudod, egész szimpi a srác – kacsintott rám Edward vidáman.

- Istenem, Kristen! De jó látni téged, kiscsaj! – hallottam a hátam mögül Kellan hangját.

Megfordultam, és máris ölelő karjaiban találtam magam. Meglepett, mennyire óvatosan fontak körbe karjai. Mintha kitalálta volna, mire gondolok, máris magyarázatba fogott.

- Azt mondták, nagyon kell vigyáznom, mert ez a vámpír szarság megnöveli az erőmet. Te vagy a felmentő sereg – suttogta a fülembe, majd egyből elrántotta a fejét. – Huh, tényleg nagyon… intenzív az illatod! Sosem hittem volna, Kris, hogy ezt mondom neked, de étvágygerjesztő vagy. Ezek ketten már kezdtek az agyamra menni – tért vissza a suttogásra. - Nem szólnak egy szót sem, csak néha felröhögnek, aztán egy kis idő múlva hümmögnek. Öt perce, mikor a közelükben voltam, Rob felkiáltott, hogy persze Edward! Pedig nem is kérdezett tőle semmit. Na jó, tudom, hogy kérdezett, csak én nem hallottam, de nagyon bosszantó. Úgy érzem magam, mint egy hülye gyerek.

- Ne aggódj, ezzel nem vagy egyedül – veregettem meg a vállát –, de teljesen fölöslegesen suttogsz, mert tökéletesen kiélezett a hallásuk.

- Ja! Nekem is! – röhögött, és kacsintott egyet.

Hirtelen elfelejtettem levegőt venni, és összehúzott szemekkel fordultam Rob felé. Elmélyülten tanulmányozta a cipőjét. Kíváncsi lettem, vajon hallotta-e a tegnap esti akciónkat, és Edwardra néztem.

Ő fejét félrehajtva, összeráncolt szemekkel összpontosított Kellanra, majd elkerekedett a szeme, és félre fordult.

- Edward vadászni volt a többiekkel, szóval csak az ismétlést hallhatta, amit az előbb sugároztam – vigyorgott Kellan.

- Seggfej – morogta Rob. – Kristen. Alice-szel és Jasperrel elmegyünk egy kis időre. Tudod, tegnap mondtam, hogy utánanézünk a dolgoknak.

- Mikor jöttök vissza?

- Még nem tudom. Attól függ, milyen nyomra bukkanunk. Kris. Vigyázz magadra. És légy jó – nézett egy pillanatra Edward felé.

- Oké – adtam egy puszit a szájára. – Te is vigyázz. Hívj, ha tudsz.

Bólintott, és az épp akkor felbukkanó Alice-ékhez csatlakozott.

Addig néztem a távolodó autó után, amíg a fák el nem takarták előlem. Edwardhoz fordultam.

- Te miért nem mentél velük?

- Több oka is van. Először is: nem lenne szerencsés együtt mutatkoznom Robbal. A helybeliek, ha meglátnának minket, valószínűleg sokkot kapnának. A másik pedig, hogy nem árt, ha itt is van némi vámpír védelem. Ki tudja, mi várható. Jobb mindenre felkészülni.

- Kristen – hallottam meg a belépő Carlisle hangját. – Fontos, bárhogy is alakulnak a dolgok, Charlie semmiképp nem láthat téged.

Ahogy elhangzott a név, meg kellett kapaszkodjak a fotel támlájában, mert emlékek sokasága árasztott el: Első találkozásom Edwarddal az iskolában. Charlie, ahogy fájdalmas arccal áll, mikor fejéhez vágom a sértéseket, igaz csak azért, mert James elől kell meneküljek. A fájdalom, amit a harapása okozott. Jasper támadása. Edward elhagy, és a hiánya lyukat éget belém. Jacob barátsága. A Volturinál történtek. Edward küzd Victoriával. Megkéri a kezem. A hatalmas, mindent elsöprő szeretet, amit iránta érzek. Amit más iránt is érzek… de nem bírt áttörni agyam homályán, ki iránt.

Letaglózott az érzelmi káosz. Fuldokolva próbáltam levegőhöz jutni. Az eszem tudta, hogy ezek nem az én emlékeim, mégis úgy éreztem, velem történtek meg. Mintha tényleg én lennék Bella.

- Edward – nyögtem. Kezemmel próbáltam felé tapogatózni, de aztán eljutott a tudatomig, hogy már egy ideje átkarolnak erős kezei. Belemarkoltam az ingébe, és arcom mellkasába fúrtam. – Ne merj többet elhagyni!

- Kristen – suttogta.

- Nem! Nem Kristen! Bella! Ígérd meg! – zokogtam.

- Bármit, csak nyugodj meg.

Éreztem, hogy lábam elhagyja a földet, és biztonságot nyújtó karjai ölelésében ringatózom. Karommal szorosan átfogtam a nyakát. Nemsokára hátam alatt éreztem az ágy puhaságát. Keze az enyémre fonódott, hogy finoman lefejtse őket, de nem hagytam. Nem hagyhattam! Mi lesz velem nélküle?

- Maradj velem, Edward. Kérlek.

- Cssss. Semmi baj. Itt vagyok – lágyan megpuszilta a hajam, és éreztem a besüppedő ágyból, hogy mellém fekszik.

Ujjaink összefonódtak, és a szívemre vontam kezünket.

- Szeretlek – suttogtam.

- Kérlek! Ne csináld ezt – mondta elgyötört hangon.

Nem törődtem vele, mert eszembe jutott ígérete.

- Azt mondtad, megpróbáljuk. Nem kell várni az esküvőig! Nem akarom! Illetve akarom. De nem azt, hogy várjunk, hanem téged! – Valahol tudatom mélyén érzékeltem, hogy szavaim kissé összefüggéstelenek, de az ösztöneim átvették az irányítást, és mohón tapadtam Edward ajkára.