Forksi alkonyat - 6. fejezet

Sziasztok drágaságok!

Ez is nyúlfarknyi lett, de szombaton kapjátok a következőt, és ott több kérdésre is választ kaptok. Ezt a fejezetet a bátyámnak ajánlom, aki most kórházban van, és azon normális pasik közé tartozik, akik szeretik a Twilight Sagát.

Puszi Jenny :)

6. fejezet

Valami szúrósan a szemembe világított, aztán nyomást éreztem a karomon. Valaki halkan sóhajtott.

Először az elképesztően jó illat kúszott a tudatomba. Aztán egy hideg kéz érintése a homlokomon. Nagyon jól esett. Halkan felsóhajtottam, mire ujjai végigsimítottak. Lassan felnyitottam a szemem, és Edward aggódó arca, alig pár centire volt az enyémtől.

- Sikerült – suttogtam.

- Mi?

- A tervem, hogy a Cullen ház felé autózzunk. Itt vagy.

- Cseles – mosolyodott el. - Jobban vagy?

Bólintottam, és kezét áthelyezte a vállamra.

Áhitattal néztem gyönyörű szemeit, mire elmosolyodott, és tekintetét szomorúan lesütötte. Két tenyerem közé fogtam arcát, hogy figyelme újra rám irányuljon. Kézfejével óvatosan végigsimított az arcomon, és oldalra hajtottam a fejem, hogy tovább érezzem érintését. Szeme az ajkamra siklott, és felizzott körülöttünk a levegő. Szaporán lélegeztünk, valahogy nem jutott elég oxigén a tüdőnkbe.

Halk reccsenés hallatszott, és ettől teljesen magamhoz tértem. Kutató szemekkel körbenéztem.

- Mindjárt itt lesz – sóhajtotta.

- Hova ment?

- Volt egy kis… elintéznivalója. Ne aggódj, pár pillanat, és jön.

Kiszálltam az autóból, és reméltem, látszik az arckifejezésemből, hogy válaszokat várok. Vagy nem látta, vagy nem akarta látni, mert mereven bámulta az út mellett végigfutó erdő egy pontját.

- Azt hiszem, valami gond van – mondta hirtelen. – Várj meg itt!

És már el is tűnt a fák között. Bambán bámultam utána, és hirtelen elfogott a félelem. Aggódtam értük. Mindkettőért. Robért, és Edwardért. Mi lesz, ha valami bajuk esik? Végig sem mertem gondolni, mert a fájdalom szinte a mellkasomba mart. Megmagyarázhatatlan, semmihez nem hasonlító zajok töltötték be a tájat, majd hirtelen csend lett. Pánikolva néztem végig a zöld lombok rengetegén.

- Rob! – kiáltottam. – Edward!

Semmi válasz.

Gombóc gyűlt a torkomban, és próbáltam szabályozni a lélegzetvételeket.

Arra néztem, amerre Edward nem sokkal korábban eltűnt, de csak a fák sötét lombja hajladozott felém.

Fájdalmas hang törte meg a csendet, és minden porcikám beleborzongott. Hátam az autó oldalának döntöttem, úgy próbáltam belesni a fák közé.

Halk neszezés hallatszott, és Rob lépett ki az erdő sűrűjéből. Ruhája és haja, kissé zilált volt, de elégedettség sugárzott az arcáról.

Felé rohantam, és ő karját kitárva lépett felém. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, amikor ölelését magamon éreztem.

- Úgy féltem – suttogtam, mert nem volt erőm hangosabban szólni.

- Itt vagyok – puszilta meg a hajam, és szorosabbra fonta karjait.

Nem akartam megkérdezni, nehogy rosszul essen neki, de muszáj volt, tudnom.

- Edward?

- Ő tudja, mit csinál.

Nem éppen ezt a választ vártam. Ez olyan volt, mintha nem mondott volna semmit.

Karjai leomlottak rólam, és akkor vettem észre, hogy már ő is mellettünk áll. Robra nézett, szemeik összevillantak, és látható feszültség volt a tekintetükben.

- Talán indulhatnánk – szólalt meg Edward, és a vezetőülés felőli ajtóhoz lépett.

- Ü, ümmm – csóválta a fejét Rob. – Nálam van a slusszkulcs, én vezetek!

- Viszont, enyém az autó!

- Fiúk! Hagyjátok abba! – kiáltottam. –Hova megyünk?

- Természetesen, a Cullen házba – mondta Rob.

Vettem két mély lélegzetet.

- Majd én vezetek – kaptam ki kezéből a kulcsot, erre egyszerre mordultak fel. – És ti közben szépen elmesélitek, hogy mi folyik itt.

Ismét egymásra néztek. Látványos volt, ahogy az arckifejezésük váltakozott, végül Rob bólintott, és mindketten beültek hátulra.

- Bocs, hogy kíváncsiskodok – ültem én is a helyemre -, de ti most… gondolatban… egymással…

- Igen – jött egyszerre hátulról.

- Oké – Nagyot fújtam, és próbáltam kézremegés nélkül beindítani az autót.

Kényelmesen hátradőltek, és fejüket oldalra fordítva néztek kifelé.

- Magyarázatot szeretnék, láthatólag ti többet tudtok, mint én – szólaltam meg kis idő múlva, mert nem nagyon akaródzott belekezdeniük.

- Nos, amíg nem voltál magadnál, elbeszélgettünk Robbal.

Láttam a visszapillantóban, hogy ismét egymásra néznek. Kezdett az agyamra menni, de Edward folytatta.

- Hidd el, nekünk éppen annyira érthetetlen ez az egész, mint nektek. Tudom, hogy milyen furcsa dolgok történtek veletek, de nálunk sem stimmel minden.

- Várj – emeltem fel a kezem. – Amikor magatokról beszélsz, kikre gondolsz?

Nagyot sóhajtott.

- Hát ez az… A következő kanyar után fordulj jobbra, Bell… Kristen.

Alig lehetett észrevenni az utat. Egyszerre volt ismerős, és ismeretlen. Rendkívül frusztráló érzés volt.

- Ne haragudj a név miatt – szólalt meg ismét keserűen. – Még én sem szoktam hozzá a helyzethez.

- Ő hol van? – néztem Edwardra jelentőségteljesen.

- Nem tudom – suttogta. – Én azt hittem, te vagy az, amikor rád találtam a panzióban.

- Oh – csúszott ki a számon. – Eltűnt?

- Igen. És nem csak ő.

Arca fájdalmas fintorba torzult, és fejét a kezébe hajtotta.

- Még ki?

- Inkább kik – mormolta Rob. - Rosalie, Esme és Emmett.

- Te jó ég! Ők is léteznek?

Edward halkan felnyögött. – Nagyon remélem, hogy helyes a jelen idő használata, és még életben vannak.

Sűrű csend telepedett ránk.

- És hol jártatok az előbb?

Megint összenéztek, de most egyetértés volt a tekintetükben.

- Jobb, ha nem tudod – válaszolta Rob kissé mereven.

- Mégis szeretném.

Fejét lehajtva habozott a válasszal, de Edward állta a visszapillantóból felé irányuló tekintetem.

- Nos? – kérdeztem rá ismét.

Rob felemelte a fejét, és kissé rekedtes hangon, akadozva válaszolt.

- Nem bírtam… nekem… folyadékra volt… szükségem.

- Ezt hogy érted? – hallottam elhaló hangom, és éreztem, hogy a vér kifut belőlem. Nem biztos, hogy hallani akarom - zakatolt bennem, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Alig érzékeltem, hogy megérkeztünk a hatalmas házhoz. A fiúk már kiszálltak, így kénytelen voltam követni a példájukat. Izzó szemük rám szegeződött, ahogy a lépcsők felé sétáltam. Mindkettőben kavarogtak az érzelmek. Egyikük sem jött közelebb, láthatóan örültek a távolságnak, ami az autó elhagyásával keletkezett köztünk. Tekintetük mégis csábító, hívogató volt, és zavartan kapkodtam a pillantásom köztük.

- Sziasztok – toppant elénk egy kecses alak.

- Alice – szólaltunk meg egyszerre Robbal.

- Atyám! – tátotta el a száját. – Élőben sokkal megdöbbentőbb titeket látni, mint a látomásaimban. Elképesztő! Robnak majdnem olyan az illata, mint Edwardnak. De te, Kristen… egyértelmű Bella vagy. Csak neki mind a két szeme barna.