Forski alkonyat - 2. fejezet

2. fejezet

Arra eszméltem, hogy valaki finoman pofozgat.

- Nyisd ki a szemed – hatolt el tudatomig az aggódó hang. – Hallasz?

Mintha az olyan könnyű lenne. Próbálkoztam, de csak a fejemben lüktető fájdalom lett egyre erősebb. Mintha valaki fejbe vert volna, egy pontra koncentrálódott az egész. A pofozgatás átváltott simogatásba, és valaki hatalmasat sóhajtott.

- Most mégis mit tegyek veled?

Lassan érzékeltem a szemhéjam alá beszűrődő erős fényt. Szemem szorosan összezárva próbáltam kizárni azt.

- Na végre, hogy adsz valami életjelet. Most ezt próbáld meg, fordítva.

Óvatosan engedelmeskedtem, de nyögve emeltem arcomhoz a karom, hogy tompítsam a szemeimet szúró kínt.

- Várj, lekapcsolom a lámpát.

Sietős léptek távolodtak a padlón, kattant valami, és éreztem, hogy most már menni fog.

Oldalra fordítottam a fejem. Ismeretlen volt a helység, aztán fokozatosan eszembe jutott, hogy Forks-ban vagyok, egy panzióban. Testem alatt puha ágyat éreztem. Jól esett az ágynemű hűvössége, ahogy karom végigsimított rajta.

Hűvösség!

Akkora lendülettel ültem fel, hogy a fájdalom kétszeres erővel söpört végig rajtam. Azt hittem, kiugrik az agyam a helyéről.

- Nyugi, minden rendben – éreztem a takarón keresztül, hogy lágyan végigsimítanak térdemen az ujjak.

Félve emeltem rá a szemem. Csillogó tekintet nézett vissza rám. Nem láttam jól a homályban, ezért nem voltam benne biztos, ki ül az ágy szélén.

Aztán hisztérikusan felnevettem. Ennyire nem lehetek lökött. Biztos megártott a forgatás, vagy csak a hely varázsa miatt képzelek hülyeségeket. Még hogy Edward! Valószínűleg dili dokira lesz szükségem! Lehet, hogy elaludtam, és csak egy álom volt. De mi a fenétől hasogat így a fejem? Óvatosan megtapogattam a kezemmel, és jókora puklit éreztem alatta. Fájdalmasan felszisszentem.

- Jól vagy? – hallottam ismét a bársonyos hangot.

- Azt hiszem – válaszoltam kissé rekedten. – Felkapcsolnád a villanyt?

- Nem, amíg nem leszel teljesen jól. Elmondanád, mégis mit jelentsen ez az egész?

- Mire gondolsz? – kérdeztem bizonytalanul. Nem voltam benne biztos, mi történt valójában, és mi a képzeletem szüleménye. Abban sem voltam biztos, kivel beszélgetek most. Minden annyira valóságosnak tűnt, mintha tényleg megtörtént volna, bár az eszem azt súgta, ez képtelenség.

- Lehet, hogy tévedek, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy elájultál. Azt hiszem, orvosra lenne szükséged. Telefonálok egyet – állt volna fel az ágyról, de villám sebességgel kaptam utána, és sikerült megfognom pólójának ujját.

- Ne! Jól vagyok!

Tétovázva ült vissza.

- Tényleg minden oké, csak pihennem kell egy kicsit.

Halkan kuncogott.

- Mi olyan vicces?

- Valld be, hogy csak félsz, azért nem akarod, hogy orvost hívjak.

- Mintha neked nem lennének fóbiáid – csattantam fel.

- Igen, vannak. – Hallottam a hangján, hogy nem esett jól neki, amit mondtam, mert kissé sértődött volt. – De én nem tehetem meg, hogy ne nézzek vele szembe. És azt hiszem, elég jól kezelem a helyzetet.

- Minden elismerésem – mondtam kissé ironikusan, mert kezdtem egyre idegesebb lenni. – Kapcsold már fel a lámpát, légy szíves… – mondtam volna, hogy Rob, de nem mertem. Mi van, ha mégsem ő az?

- Majdnem éjfél van, inkább aludnod kéne egyet. Különben is, az alvás csodákra képes. Olyankor sokkal hatékonyabban regenerálódik a szervezet. Ha akarod, dúdolok neked, akkor könnyebben fog menni – és már bele is kezdett egy nyugtató, de számomra ismeretlen dallamba.

Azt hittem, megbolondulok, de annyira erőtlen és kifacsart voltam, hogy úgy éreztem, ha meg kell mozdulnom, belehalok. Engedtem magam sodródni az árral, és szempilláim lassan, ólomsúllyal csukódtak lefelé.

Ahogy kinyílt a szemem, ezerrel pörgettem végig az elmúlt órák eseményeit. Körbenéztem, de egyedül voltam a szobában. Felfrissítettem magam a fürdőben, és leszáguldottam a földszintre.

Bekukkantottam az étterembe, Rob nem volt ott. Csábító illatok szállingóztak, de most nem tudtam az evésre gondolni. Muszáj megtalálnom őt. Érdeklődtem a portán, de semmi használhatót nem tudtak mondani.

Mérgesen indultam kifelé, de megállított a szemerkélő eső. Feltettem a kapucnimat, és körbekutattam a környéket. Talán egy órája bolyonghattam már, mire eszembe jutott, hogy többre mennék a telefonommal.

Visszarohantam a szobánkba, mert természetesen annyi eszem nem volt, hogy azt a rohadt készüléket magamhoz vegyem. A szívem már a torkomban dobogott, mire végre kicsengett a készülék. Nem vette fel. Újra próbálkoztam, de ismét semmi. Kétségbeesve rogytam le az ágyra, és torkomat a sírás szorongatta.

- Nyugi, Kristen, ne ess pánikba – próbáltam csillapítani magam. – Gondolkozz. Hol lennél, ha te lennél Rob?

Gondolatban sorra vettem a lehetséges helyeket.

- A bár! – kiáltottam fel, és ismét vágtába kezdtem. Aztán a lépcsőfordulóban megtorpantam, mert rájöttem, hogy ehhez talán még egy kicsit korán van. De végül is, mit veszthetek?

Ismét nekiindultam, és szinte berobbantam a csendes helységbe. Teljesen üres volt. Csüggedten fordultam meg. Átvágtam a portán, és ahogy elhaladtam a bejáratnál szemem a kinti tájra tévedt.

Az idő már kicsit tisztább volt, legalábbis nem esett. Kiléptem és megindultam a pocsolyákat kerülgetve. Az erdei ösvény felé fordultam.

Szívem, nagyot dobbant. Lassú léptekkel közeledett felém, szemét napszemüveg takarta. Ahogy meglátott, féloldalas mosolyt villantott rám. Lábaim, szinte maguktól indultak a megfelelő irányba.

Mikor már csak pár lépésre voltunk egymástól, megállt. Ez engem is hasonló lépésre késztetett.

- Szia – lehelte halkan, fejét kissé félrehajtva. – Már hiányoztál.

Óvatosan léptem párat felé, mire halkan felnevetett.

- Ne félj, nem harapok – mondta szelíden, és felém nyújtotta a kezét.

Még kettőt kellett lépnem, hogy elérjem őt. Én is nyújtottam a kezem, és egymásba fonódtak ujjaink. Keze puha, és meleg volt.

- Rob! – szakadt fel belőlem, és a karjai közé vetettem magam.

Lágyan ringatott hajamat simogatva. Megkönnyebbülten néztem föl rá, és ő gyengéd csókot lehelt a számra.

Az erdő csendjét, morgás járta át. Testem automatikusan megmerevedett.